A legkedvesebb emlékem…

A legkedvesebb emlékem…

Szombaton lezárul kilenc év története. A klasszikus balettművész szak végzős hallgatói a vizsgakoncert eltáncolásával búcsúznak az egyetemtől, ki-ki a saját útjára lépve, magyar és külföldi társulatokhoz csatlakozva. De mielőtt ez megtörténne, többen megosztották velem legkedvesebb emlékeiket az elmúlt évekből, amelyek közül néhányhoz egy-egy fotóval magam is hozzá tudtam járulni.

“A képesítő vizsga az egyik legfontosabb megmérettetés az egyetemi éveink alatt. Számomra nagyon kimerítő volt minden nap ugyanolyan maximalizmussal teljesíteni, minden nap végig próbálni azt a több órás gyakorlatsort. Magán a vizsgán egyszer csak rosszul lettem, pontosan ma sem tudom megmondani, mi történhetett velem. Talán rosszul vettem a levegőt, és persze közre játszhatott az izgalom is, ami az egész vizsgát átjárta. Azt éreztem, hogy megfulladok a kulisszában, hogy képtelen vagyok visszamenni a színpadra. Őszintén, nem is emlékeztem, ki segített nekem akkor. A te képeden láttam, hogy Bogi volt az, aki egy vizes kendőt szorított a tarkómra, hogy lehűljön a testem. Látni ezt a felvételt mai napig jó érzéssel tölt el, mert szerintem tökéletesen kifejezi, milyen is a mi évfolyamunk, hogy önzetlenül, szeretettel vagyunk egymás iránt. Így számomra bármilyen nehéz is volt az a néhány perc, mégis ez az egyik legkedvessebb emlékem, ami eszembe jutott.” (Tamás Klaudia)

“A képesítő vizsga végére emlékszem, mennyire vegyes érzelmek voltak bennem. Nem akkor sikerült a legjobban teljesítenem a színpadon, így az örömkönnyek mellett némi csalódást is éreztem. Ugyanakkor vége volt annak a nyomásnak, amit hónapokig minden nap rajtam volt, és ez persze hozott egyfajta hirtelen megkönnyebbülést is. Szóval nagyon vegyes érzelmek árasztottak el akkor. De kedves emlék, mert tudod milyen ritka, hogy egy évfolyam ennyire összetartó legyen? Emlékszem, ott álltunk azokban a hosszú, piros ruhákban, sokunk kezében még ott volt a fehér fátyol is. Körbe néztünk, és nem az volt, hogy azt öleltük meg, aki a barátunk volt az évfolyamból. Mi mindannyian ugyanúgy szeretjük egymást. Bárki bárkihez ment is oda, ugyanolyan szeretettel gratuláltunk a másiknak, és ebben ez volt az igazán különleges.” (Dosek Rozi)

“Számomra a legszebb emlékek a kollégiumhoz kötnek. Itt ismertem meg a második családomat. Az, hogy még gyerekek vagyunk, amikor elkerülünk otthonról, nagyon nehéz, és persze az elején mindenki sokat sír. De idővel a többi kollégista és az évfolyamtársak adnak egy olyan biztonságot és szeretetet, amivel sok maradandó élmény születik. Ilyenek például a közös főzések, amelyek a legkedvesebb emlékeim között szerepelnek. Ebben mi profik lettünk az évek folyamán! Az évfolyamunk specialitása a lecsó, na de nem a hagyományos verzió, hanem a balettnövendékes reform változat. A lényege az, hogy a paradicsom és a paprika mellé mindent beletettünk, amit a konyhában találtunk, tojást, konzerv tonhalat, rizst stb. Így soha nem volt két ugyanolyan lecsó. Emellett néhány évvel ezelőtt egyszer készítettem magamnak párolt káposztás tükörtojást, amit később többen is megszerettek, és sütöttek maguknak is. Végezetül kihagyhatatlan egy kis desszert, a túrós álom! Túró, joghurt, édesítő és fahéj összekeverve. De nem lenne teljes a történet, ha nem árulnám el, hogy soha nem volt olyan közös főzésünk, ahol legalább egy dolgot ne égettünk volna oda.” (Radic Dia)

“Hu, nagyon sok szép emlékem van, most minden egyszerre kavarog bennem. De például éppen múlthéten történt, hogy előadtuk az egyetemi napközis táborban résztvevő kicsiknek az Esmeraldát a színházteremben. Néhány órával később mentem vissza a kollégiumi szobámba, és a kicsik éppen a hallban néztek egy mesefilmet. Az egyik kislány észrevett, és elkiáltotta magát, ‘Nézzétek, ott van az a balerina, aki táncolt a színpadon!!’ Odafutottak hozzám, és olyan szeretettel kérdezgettek a balettról, hogy teljesen elérzékenyültem tőlük. Jelenleg ez a legkedvesebb élményem. De az utóbbi évekre általánosságban igaz, hogy mindig is motiváltuk egymást az évfolyamtársaimmal, segítettünk, ahol tudtunk. Például engem decemberben megműtöttek vakbéllel, és bejöttek hozzám a kórházba látogatóba, segítettek gyógyulnom. Mi nem csak egy osztály voltunk. Összetartoztunk.” (Joó Napsugár)

“A diótörőben táncolhattam tavaly az Arab pas de deux-t Kaszab Bencével. Kilenc év alatt ez volt az a szerep, amiben azt éreztem, most valami különlegeset tudok adni, egy teljesen más karakter, mint amiket eddig láttak tőlem az iskolában, illetve egy számomra új betanító balettmesterem is volt, Macher Szilárd. A jelmez gyönyörű szép volt, alig vártam, hogy felvehessem. Ehhez van egy évekkel ezelőtti történetem is. Hatodik évfolyamos voltam, amikor először viselhettem az arab jelmezét. Néhányunknak az volt a feladata, hogy A diótörő előadásra érkező nézőket bekísérjük a színházterembe a helyükre, valamint a gyerekeknek okozzunk egy kis plusz meglepetést azzal, hogy jelmezes balerinákkal találkozhatnak. Akkor még nem táncoltam az arabot, de elképzeltem, milyen lenne a színpadon. A jelmez lila színű volt. Azóta a kedvenc színem.” (Nagy Ingrid)

“Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy balettnövendéknek lenni nehéz ügy. Sok küzdelmes időszak van a hátunk mögött, amiben egymásra vagyunk utalva. Főleg, mi koleszosok vagyunk így ezzel, kellenek a bástyák, a jóbarátok. Számomra Fanni az (Czvikli Fanni), akivel nagyon közeli barátok lettünk az évek folyamán. Eszembe jutott egy nap, amikor mindketten úgy éreztük, fáradtak vagyunk és nem bírjuk tovább. Szükségünk volt egy kis énidőre, hát ‘megszöktünk’. Elmentünk kávézni a Pozsonyi útra, utána pedig kipróbáltuk a hűvösvölgyi kisvasutat. Találtunk egy játszóteret, ahol hintáztunk, vettünk kakaóscsigát és kakaót, azt eszegettük, iszogattuk, közben pedig nagyokat lelkiztünk. Másnap újult erővel és energiával tudtunk odaállni a rúd mellé.” (Horváth Péter)

“Amikor kicsi voltam, sose értettem, minek kell egy fiúnak kisminkelnie magát a színpadra. Az első színpadi szereplésemhez is kellett már egy kis púder az arcomra. Én voltam a tüsszentős kisfiú A diótörőben, amit még a Thália színházban adtunk elő. Aztán később kezdtem megérteni, amikor például az Operaházban láttam a felnőtt balettművészeket, hogy milyen fontos látni az arcokat, a mimikákat, és ehhez milyen sokat tud hozzáadni egy jó smink. De fiú lévén persze én ebben elég bénácska voltam itt, a suliban. De van nekünk egy Bogink (Lepedus), aki profin ki tudott minket sminkelni. Elmondása szerint, szeret fiúkat sminkelni, és ez nekünk nagyon jól jött a kulisszában. Próbáltam eltanulni tőle ezt-azt, ellesni a dolog technikáját. De valahol már élveztem is, hogy jönnek A diótörő előadások, és érkezik Bogi, aki kisminkel a szerepekre. Ez egy kedves emlék, remélem, neki is az.” (Plita Márk)

“A nehézségek ellenére számos szép emlék kötődik az iskolához. Általa több országban is járhattam, a közös versenyek, A diótörő előadások. Kollégistaként pedig még jó párat fel tudnék sorolni. Az egyik (friss) kedves emlékem az idei tanévhez kötődik. Az utolsó évünket augusztus végén kezdtük el. Mélyvízbe dobtak minket, hiszen a nyári “lubickolásból” elég gyorsan a próbateremben találtuk magunkat, ahol a vizsgakoncert utolsó részét tanultuk be, amit Igor Kirov készített nekünk. Az otthoni édes semmittevés után egy reggeltől estig tartó próbafolyamat elég gyorsan kimerítette az évfolyamot. Valóban egy in medias res kezdés volt. Ráadásul Igor egy hihetetlenül maximalista ember, aki szinte azonnal várta, hogy a lépéseket pontosan és tökéletesen sajátítsuk el. A második héten az egyik próba után, amikor már teljesen ki lettünk szipolyozva, valamelyikünk berakta a “Halleluja” című dalt. Közösen leültünk egy körbe, megfogtuk egymás kezét és ki sírva, ki mosolyogva énekelt. Ekkor éreztem azt, hogy egy igazán jó, összetartó évfolyam vagyunk, és ezt az évet közösen, egymást segítve fogjuk megélni.” (Bozsányi Liliána)