Ahogy csiszolódott az ötödik pozíció, úgy kerültünk egymáshoz közelebb.
Ahogy csiszolódott az ötödik pozíció, úgy kerültünk egymáshoz közelebb.

Ahogy csiszolódott az ötödik pozíció, úgy kerültünk egymáshoz közelebb.

Balettmesternek lenni nem csupán annyit jelent, hogy valaki a balettórákon francia szakkifejezéseket sorol gyors egymásutánban, vagy hogy tapsolja az ütemet, betanítja a lépéseket és korrigálja a mozdulatokat. ‘Mert ő az életre nevel minket’, válaszolta ezt több növendék is arra a kérdésemre, miért szeretnek a mesternőjükkel, Volf Katalinnal (Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar táncművész, balettmester) együtt dolgozni a balett-teremben. Hogy pontosan mit is jelent ez az ‘életre nevelés’, arról már a mesternővel beszélgettünk.

A klasszikus balettművész szak VIII. évfolyamos hallgatóinak vagy az évfolyamvezető balettmestere. Hogyan emlékszel vissza az első találkozásra velük?

Helyettesíteni mentem be hozzájuk, amikor még V. évfolyamosok voltak. Emlékszem, nagyon sok i-re végződő lánynév volt, Kitti, Fanni, Szandi. Nem bírtam megjegyezni a nevüket, ezen egy hétig nevettünk. De nagyon érdekes volt, hogy már az első pillanatban megfogtak. Azt éreztem, van valamilyen kötődés közöttünk, jól éreztem magamat velük. Majd egyszer csak megkaptam őket, amikor VII. évfolyamosok lettek. Szakály György még viccelődött is, hogy biztosan bevonzottam őket. Meglehet.

Milyen készségekre, szakmai tudásra van szüksége egy VIII. évfolyamos hallgatónak?

Ebben az évben már mindent tudniuk kell. Minden nap előlről kezdjük a munkát. Hiába van egy mesternek konkrét elképzelése, alkalmazkodni kell a gyerekekhez. Minden nap meg kell követelnem az alap elvárásokat, néha erősebben, néha gyengébben. Ebben az időszakban a leginkább a naprakészségre van szükségük. Azonnal tudniuk kell venni a lapot, azonnal mozdulniuk kell. Bárki bármit is kérjen tőlük, ha fókuszálnak és koncentrálnak, meg tudják valósítani.

Hogyan kezdted kialakítani velük a mester-növendék viszonyt, a bizalmat?

Magától jött. Én ugyanúgy féltem, mint ők. Mielőtt elkezdtünk dolgozni, mondtam magamról néhány mondatot, beszélgettünk kicsit, majd menet közben, ahogyan csiszolódott az ötödik pozíció, úgy kerültünk egymáshoz közelebb. Rögtön az év elején kétszer is lenyűgöztek a tehetségükkel. A hetedik év elején benéztem hozzájuk színészi játék kurzusra, hogy jobban megismerjem őket. Döbbentem álltam a teremben, és figyeltem, mennyire hihetetlenül nyitott ez az osztály. Szépen énekeltek, bátrak voltak, egyéniségek voltak. Egy másik alkalommal egy érdekes kísérletet csináltak. Hoztak prózai szövegeket és dalokat, amelyek előadásai közben egy rúdgyakorlatot kellett csinálniuk. Hihetetlenül izgalmas, és szakmailag is nagyon hasznos volt, mert közben például tanulták a helyes levegővételt. Valamint emlékszem, akkor érkezett a csoportba három japán és egy görög lány. Őket is megénekeltették, gyönyörű hangjuk volt. Ez volt az a meghatározó élményem velük, amikor azt éreztem, mintha mindig is együtt lettünk volna. Egy másik alkalommal a Zuglói Filharmóniával közösen léptünk fel a kerületben, volt húsz előadásunk. Hoztam egy koreográfiát a lányoknak, ők pedig bátran bevállalták, és imádták! Ettől tényleg elkezdtek röpülni, érezték, hogy teljesen más irányba fogunk együtt haladni az évben, és ez tetszett nekik.
De a termen kívül is szoktunk programokat csinálni, akár a barátok. Mindenki betöltötte már közülük a tizennyolcat, és mindig meg is ünnepeltük ezt a nagy eseményt. Ők is meg szoktak engem lepni mindenfélével, tüneményesek! Át szoktam őket hívni magamhoz, hogy olyan felvételeket mutassak nekik, amiket ők még a korukból kifolyólag sem láthattak. Volt olyan lányom, aki az eredeti, klasszikus Diótörőt sem látta még. Így ez egy kis plusz tánctörténeti tudást ad nekik.

Felmerültek benned kérdések, esetleg aggályok a tanítással kapcsolatban?

Nagyon kell vigyázni, hogy mit mondok, hogy mit mutatok, mert mindent megcsinálnak, és ez veszélyes. Mesterként ez az állandó dilemmám, hogy jó útra viszem-e őket, helyesen tanítok-e? Én harminc évig egy színházban táncoltam, balettmester csak négy éve vagyok. Valljuk be, harminc év alatt nagyon megkopott a precíz, metodikai tudásom. A tendu az tendu, persze, de mindenki magának kezdi el gyakorolni felnőttként, itt viszont kőkemény szabályok vannak. Vigyáznom kellett, hogy ne essek át a színpadi létbe, mert ez egy iskola, és a szabályokat be kell tartani. Ezért veszélyes.

Többen azt mondták nekem, hogy az életre neveled őket, és ezt nagyon szeretik.

Ez ösztönösen jön éppen a harminc színházi évem után. De azt gondolom, hogy ők már olyan nagyok, maholnap kikerülnek az életbe, ne érje őket annyi meglepetés. Még így is lesz bőven, de legalább a felénél jusson eszükbe, hogy na ez az, amiről a mesternő beszélt! Ez működik, és érzem, hogy nagyon vevők az információkra.

Milyen meglepetésekről lehet szó esetükben?

Ezt nem lehet kiszámítani, nincs recept, de van egy gyakorlati példám. Nemrég össze kellett raknom a vizsga gyakorlatukat. Volt egy elképzelésem a fejemben, de ebben én nem vagyok jó, csak elmakogtam nekik, mit szeretnék látni tőlük. Egy csettintésre be tudtak állni, és meg tudták csinálni, tehát rögtön képesek voltak lekövetni azt, amit a mesternőjük csak nagyvonalakban próbált átadni nekik. Ez a tudás egy színházban nagyon hasznos. Azonnal kiszedik őket a bolyból, mert együtt lehet dolgozni velük. A világ nagyon felgyorsult, már nincsenek több hónapos próbafolyamatok, mint régen. Minden koreográfus és balettmester szereti, ha a táncos azonnal ott van fejben, és érti, mit kell csinálnia. Nem baj, ha elsőre nem tökéletes, mert azt még lehet csiszolni utána, de legalább tudja, hogy itt vagyok, ott vagyok, ezt kell kikerülnöm, azt kell kikerülnöm stb.

Elő szoktak jönni olyan instrukciók a balett-teremben, amelyeket még neked mondtak a te mestereid növendék korodban?

Menyhárt Jacqueline volt a mesternőm. Konkrét emlékeket nem tudok felidézni, de azt bele tudom rakni a tanításba, mikor éreztem, hogy jól bánnak velem, és mikor nem. Utóbbit kijavítva tudom átadni nekik. Én például nagyon őszinte vagyok velük. El szoktam mondani, hogy ‘Lányok, ez most vállalhatatlan volt.’ Nem az ellenségük vagyok, hanem a barátjuk, és mint barát nagyon fontosnak tartom ezt, mert ettől fognak fejlődni. A mesterek kicsit pszichológusok is, nyílván megválasztom a keretet, hogyan korrigáljak, és igen, van, amikor kőkeményen le kell szidnom valakit, de nem megalázom, ez fontos, hanem felhívom a figyelmét arra, hogy ez most nem működik. De ez azért van, mert szeretném kihozni belőle a végcélt. Babusgatással pedig nem menne. Tudom, ha egyenesben leszidom, össze fogja kapni magát, és meglesz a végcél.
De hogy a kérdésedre egy konkrétabb válasszal is feleljek, nemrég készültünk a Menyhárt Jacqueline emlékórára. Nem emlékszem a mesternőm kombinációira, de az az érzés valahogy mégis megmaradt, ahogyan ő higgadtan, nyugodtan, nem kiabálva, nem veszekedve tanított, ahogyan felnőttként kezelte az osztályt. Valahogy ezt a tudat alatti érzést viszem én is tovább.

Szerettél volna balettmester lenni?

Én most sem szeretnék balettmester lenni, nem akarok tanítani. Így hozta az élet. Spicc/Repertoire órát helyettesítettem még a mostani lányaim előtt. Éppen lecsendesedett bennem a színházi lét, már nem akartam több balettet látni, amikor felhívtak az egyetemről, hogy jöjjek be órát tartani. Megpróbáltam, jól működött, helyes végzős osztály volt, azóta is tartom velük a kapcsolatot. Még azon a nyáron kaptam egy telefont, hogy lennék-e évfolyamvezető balettmester? Kértem egy nap gondolkodási időt. Megbeszéltük otthon, és elvállaltam, mert tudtam, hogy az a bizonyos évfolyam lesz, akiket ötödikesekként ismertem meg. Bevallom, ez nagy vonzerő volt. Lehet, ha másokról lett volna szó, nem ment volna, nem tudom.

Nemrég kineveztek művészeti vezetőnek is.

Az sem akartam lenni, az is csak úgy jött. A rektor úr elmagyarázta, miért lenne fontos, és én megértettem a szükségességét. De én is elmondtam neki, hogy jövőre végzős évfolyamom lesz, ami egy teljes embert kívánó feladat, ahogyan a művészeti vezető pozíció is az. Valamint ezek mellett a fiam is jövőre fog érettségizni, szóval nagyon sűrű időszak lesz. Az egyetem egy nagyon jól működő rendszer, az alapjain nem kell változtatni. Vannak bizonyos dolgok, például a balettmesterekben megfogalmazódott szuper ötletek, amelyek csak apró változtatásokat fognak eredményezni, nem forgatnak fel mindent. Sok hasznos eredményt hozhatnak, ebben biztos vagyok.

Látva a mostani végzősöket, a nyolcadikosok mind fizikailag, mind mentálisan nehéz év előtt állnak. Szoktad félteni őket, esetleg iskolán kívül is gondolsz rájuk?

Néha már sokkal többet agyalok a lányokon, mint a saját gyerekemen, és ez lelkiismeret furdalást okoz. Ha bármilyen egyéni problémájuk van, szeretném őket átsegíteni rajtuk. Megosztják velem a nehézségeiket, a gondjaikat, de eleinte gyáva nyuszik voltak. Nem velem, hanem önmagukkal szemben. Kicsit piszkálni kell őket, hogy merjenek bátrabban beszélni, merjenek megszólalni, én biztosan nem harapom le a fejüket. Mostanában kezdték ezt igazán megérteni és gyakorolni. A szülőkkel is jó a viszonyom, és ők nagyon-nagyon jófejek…nagyon! Ők jeleznek felém, segítenek nekem, közösen mindig születik jó megoldás.

Többen mondták már nekem, hogy bármilyen problémájuk is legyen, a balettóra és a tánc segít felejteni.

Általában már a köszönésből megmondom, kinek van rossz napja. Az első gyakorlatig, ami mindig a plié, ki szoktam várni, ki mennyire rakja fejben össze magát. Utána már pontosan látom, milyen ütemben fogunk aznap haladni. De én mindig mondom nekik, hogy az élet csupa probléma, szinte csak napok telnek el úgy, hogy minden rendben van. Amikor bemennek a balett-terembe, az az ő munkájuk, nem veheti el tőlük senki, örökre az övék. Ha képesek belefeledkezni, az óra végére a probléma már lehet, hogy nem is lesz akkora, mint mikor beléptek az ajtón. Ez is az életre nevelés része.

Két történetet hagytam a végére, amelyeket tőlük tudok. Az egyik, hogy leültetted őket a tükör elé, és egyesével megtanítottad őket sminkelni.

Ezt is meg kell tanulni. Mint az első pozíció, úgy tartozik hozzá a baletthez. A smink is ad egyfajta tartást, önbizalmat a színpadon. Leültettem őket a teremben, hoztam nekik ecseteket, amiket később meg is tarthattak, és egyesével elmondtam nekik, hogyan előnyös, ha kisminkelik magukat. Én sem vagyok profi, de szépen ráéreztek, és kigyakorolták a számukra legjobb trükköket. Régen bőröndökkel járkáltunk előadásokra, ma már tudom, hogy egy kis neszeszerben is elfér minden, ami a színpadi sminkhez kell: alapozó, szemceruza, pirosító, szempillaspirál, rúzs, szemhéjfesték. Volt olyan lányom, aki elém állt egy színezett hidratálóval, kérdezem, ezzel mit akarsz a színpadon, ez utcára való! Ide színházi alapozó kell, különben semmi nem fog látszódni belőle. Emlékszem, engem a többiek tanítottak meg sminkelni az öltözőben. Elmondták, hogyan nem fogok kinézni úgy, mint akinek kék-zöld monoklija van a szeme alatt.

A másik történetem, hogy egyikük azt mesélte, legyen bármilyen nehéz is egy napja, ha a termek közötti folyosón megáll az egyik kép előtt, amin te vagy, mindig erőre kap, mert tudja, ha keményen dolgozik, ő is elérheti az álmait, ahogyan te is.

Mindannyiuknak kívánom, hogy így legyen. Néha annyira meggyötör az, hogy nem tudom kiszámítani a jövőjüket. Itt vagyunk, csináljuk, de nem tudom, mi vár rájuk odakint, nem tudom irányítani a dolgokat. Nem tudom, visszakapják-e mindazt, amit belefektettek a balettbe az elmúlt kilenc évben. Olyan jó lenne, ha tényleg ki tudnák bontani a szárnyaikat, ha tudnának repülni. Mindegy, hogy egy nagy vagy egy kisebb együttesben, de olyan helyre kerüljenek, ahol boldogok lesznek. Csak ez számít.

Szöveg és képek: Czank Lívia