Dr. Lőrinc Katalin egyetemi tanár írása:

Az MTE segítségével létrehozott tantermi beavató- érzékenyítő program

...létrejöttének előzményei:

- Készült 2016-ban a Magyar Táncművészeti Főiskolán vezetésemmel (szerkesztésemben, rendezésemmel), az akkori modern szakirányú BA I. évfolyamos osztály előadásában egy ismeretterjesztő jellegű beavató műsor: "Mi a modern... " (majd annak táncsznházi előadássá fejlesztett változata, a "Mi a modern, mi a kortárs, és hol vagyok ebben én?"...) címmel. Az előadást egy évadon át műsoron tartottuk, utána - az évfolyam programjából adódóan már nem lehetett. 2018-ban megfogalmazódott az igény a folytatásra, - melynek örültem, de az új, kezdő évfolyamnak még ehhez nem volt kész alaprepertoárja, valamint, - és itt jön a lényeg:

- a TSZN programokkal való találkozásom, beavató módszerekkel való ismerkedésem, s végül a témában szervezett konferencia-sorozaton szerzett tapasztalataim eredményeként: már egészen másként szerettem volna elkészteni. Nem magyarázni, szemléltetni, információt közölni, (mert az megint "suli"), hanem akcióba vonva, egy eleve közös térben megtapasztalva vezetni rá a fiatal befogadót arra az élményre, mit jelenthet a mozdulat: neki, a haverjának, vagy másoknak, mit a múltban, és valahol egészen máshol is akár... Nem passzív nézőre, hanem résztvevőre akartam átalakítani a programot.

...megvalósításához kapott kezdő "lökések":

- Az MTE 2018-ban nyert egy olyan célú EFOP pályázaton, mely az ország elhelyezkedésénél fogva nehezebb helyzetben lévő, (fővárostól távolabb fekvő) térségeire: falvakra és kisvárosokra fókuszál: ide kellett elképzelnünk a programot, olyan Alapfokú Művészeti Intézmények tanítványi számára, akikhez heti 1-2 órára bemegy "X néni" tartani egy ilyen, vagy olyan alapú tánc órát, (tehát, már találkozott a tánc fogalmával), de "élő táncművészt", hivatásos / színházi előadást még nemigen láthatott...

- Az elinduláshoz nekem plusz inspiráció volt az is, hogy a Trafó Kortárs Művészetek Háza keretei között "Gondolatgenerátor" elnevezéssel működtetett, fiatal drámainstruktorok által vezetett program szintén érdeklődött nálam, tudnék-e segíteni "táncos szemmel" a leendő Trafó-látogató fiatalok számára tervezett programjaiban. Ez a kérés segített leginkább elindítani egy kimondottan gyakorlat-centrikus beavató felé, vagyis: az eredeti műsorom - tánc- és kultúrtörténeti kronológiára felfűzött - tartalmát aszerint megszűrni: mi az, ami élményszerűen megtapasztalható lehet belőle. Arra gondoltam, a Trafó kérése nyomán, - adott irányzatú előadásaik előkészítéseként - lehet majd szelektálni a témaköreimből. A "Gondolatgenerátorok" végül elálltak a kéréstől, más úton indultak el, - viszont nekem ezáltal már megvolt a követhető irányom...

- a megvalósítás munkafolyamatának elindulása:

- kiválasztva az eredeti műsor téma-kronológiából mindazt, ahol élményszerűen megélhető a "mikor / mit / miért / hogyan" "mondhatott el a mozdulat" az idők során (ebben elég otthon vagyok, hiszen a disszertációm egyik terjedelmes fejezete épül erre), - készítettem egy forgatókönyvet. Ezt bemutattam a 14 fős, 15-18 évesekből álló "tettestárs"-osztályomnak, hogy első pillanattól, a témakörök alakulásától kezdve be tudjam őket vonni a program elkészítésébe. Fő fókuszaim, amelyekből kiindulhattam egy "együtt-játszós" program összeállításakor: testsúly, légzés, gesztus, lendület, tempók, irányok, erőkifejtési minőségek...

Valamint, új elemként beemeltem az asszociáció verbális reflexióját, a "mi jut eszedbe erről", "mondj 1 szót, ami beugrik", - és erre írásos formát is kitaláltam nagyobbaknak: egy adott ponton kis cetliket kapnak, arra lehet /nem kell!/ azonnali válaszokat leírni...

- ebben a stádiumban még csak én láttam tisztán: a csapat nagy része rácsodálkozott a tematikára, mely számukra is rengeteg új információt hordozott, - ettől függetlenül azonnal közös ötletelésre invitáltam őket. Nemcsak azáltal, hogy ötleteimet azonnal közösen kipróbáltuk, s kértem, azonnal reflektáljanak, "kritizálják", egészítsék ki, helyettesítsék be (stb.), hanem egyéni feladatokat is adtam: ki-ki gondolja át, mi az a mozgás még, amiben otthon van azon kívül, amit tánc címszó alatt tanul, vagyis: ki tud pl. hip-hop-ot, tai-chi-t, karaté-t, akrobatikát, jelelést, latin repertoárt, - és így tovább... (mindezt a foglalkozás során ott használom fel, ahol megpróbálunk rámutatni, mennyi mindenből tevődhet össze ma már egy előadás, vagyis a kortárs táncalkotás.)

- az ötletelés, a sorrendek rögzítése, megtanulása azonban nem helyettesíthette az élesben, résztvevőkkel való kipróbálást, tehát addig, amíg nem voltak a játékainknak játszó alanyaik, addig csak feltételezhettem, mi hogyan működik majd...

- első kipróbálása résztvevőkkel, tanulságok feldolgozása:

- mivel semmiről nem tudhattuk még, hogyan működik, nem vállalhattuk, hogy elindítjuk majd az országjárást vaktában, lesz-ami-lesz alapon. Beszerveztük néhány osztálytársukat, akik az Artistaképző növendékei, de gimibe együtt járnak, tehát ismerősök, tudják, mi a mozdulat, de ebből az irányból még senki nem közelíttette őket rá. (Igaz: ők 17 évesek voltak, és az általam megjelölt célközönség 10-16 közötti, - de utólag beigazólódott, hogy ez nem volt baj.)

- a foglalkozásba saját magam mellett minden alkalomra más- és más 3 tanítványom bevonását terveztem (tehát a 14 fő folyamatos vegyítésével/ cseréjével); ezen az első alkalmon viszont váltogatva szólítottam be őket a körbe, hogy mindenki kipróbálhassa a résztvevően aktív szerepet, tehát, hogy mindenkinek legyen utána alkalma reflektálni, milyen is volt ez... Egy lány sérült volt, ezért őt végig kívülről jegyzetelésre kértem (neki menetközben súgtam is egy-két kulcs-szót, amit majd utána meg kell beszélnünk, de alapvetően a saját megfigyeléseire, mint "életkortárs"-éra voltam kíváncsi).

- Ezután közösen kiértékeltük, mi működött jól, miken kell változtatni, mit kell rövidíteni, esetleg kihagyni. Példa: rögtön azt láttam, hogy a tantermi körülmények között mindig kevés a hely, akkor is, ha széttoljuk a padokat: ne kör formájában helyezkedjünk el a résztvevőkkel (akik között mi 4-en random elszórtan foglaltunk helyet), hanem patkó alakban, vagyis legyen egy nyitott része a körnek, amelyen a ki-beközlekedés is lehetséges és adott, amikor nagyobb, vagy kreatívabb teret igénylő mozgásra kerül a sor. A párban történő mozgásjátékok gyorsabb szerveződésére is rögzítettünk egy módszert.

- az így elkészített program kipróbálása a célközönség körében:

- Budapesti helyszíneken való megvalósítást nem támogatott a pályázat, ugyanakkor bejelentkezett egy nagytétényi iskola is. Azzal az érvvel, hogy nekünk egy házon kívüli főpróbára van szükségünk, (tehát: teljesen ismeretlen, és a megjelölt életkorú gyermekekkel), még beilleszthető volt a programba.

- Ide úgy indultam el, hogy 6 fő tanulóval: a 3 "legvagányabb" volt kijelölve játszónak, a másik 3 pedig olyan megfigyelőnek, aki fotóz, rögzít, jegyzetel, segít, ha kell (cetlik kiosztása, szék-elrendezés), - és a legközelebbi alkalomban már közülük kerülnek ki a játszók.

- ez az első alkalom azért is volt jó kezdésnek, mert nem volt időlimit: annyira örültek, hogy elvittük nekik a programot, hogy rendelkezésünkre bocsájtottak annyit, amennyit kértünk. (Másfél óra lett. Az előzőt, az artistákkal még beleszorítottam 60 percbe...) Óriási élmény volt, mindnyájunknak. Nem győztük utána osztogatni a werkfotókat / videókat és a legváratlanabb történéseket.

- országjáró úton: 2019. március 21-április 3.

--

- Főbb tájak: Észak-Keletmagyarország és Dél-Nyugatmagyarország helyiségei;

- összesen 14 közösségben tartottunk foglalkozást;

- életkori szórás: 7-17 évesig. A legnyitottabbak a megmozgatásra a kisebbek voltak, a legkomolyabban a 10-12 évesek vették a teljes programot, verbálisan pedig a 14 fölöttiek funkcionáltak leginkább. (Alsó tagozatosoknál az írásbeli asszociációs játékot kihagytuk.) Fiúk-lányok aránya ott, ahol néptánccal vagy drámával foglalkoznak, kiegyenlített, - és érdekes megfigyelés volt számomra, hogy a fiúk nem szégyenlősebbek a lányoknál, sőt verbalizálás terén bátrabbak voltak, - a lányok persze kis csokrokban összetartottak, - már ahol lehetett, mert páros feladatokat a véletlenszerűen mellém került szomszéddal kellett végezni. A modern táncra szakosodó intézmények (ezalatt nagyon sok minden értendő a kezdetleges balettalapoktól a jazz-elemeken keresztül valamiféle Graham-Limón-Horton-mozdulatművészet-kreatív gyermektánc választékig...) osztályaiban túlnyomó számban voltak a lányok, sőt még tiszta lány csoporttal is volt dolgunk.

- legfontosabb tanulság: szinte mindenütt 45 percet kaptunk (azzal, hogy nem baj, ha tovább tart, viszont több helyen ezzel nem élhettünk, mert már vártak a következő helyszínen), - folyamatosan improvizálnom kellett, hogy mely blokkokat hagyom ki aszerint, mire fogékonyabb leginkább az adott csapat, és anélkül, hogy az órámra néznék, érzékelnem kellett az idő cél-arányos múlását...

- így a foglalkozások idejébe sem egy rugalmas idejű ismerkedési, sem pedig egy búcsúzó, feldolgozó fázis nem nagyon fért bele. Úgy kellett tehát indítanom mindenhol, olyan mondatokkal, viselkedéssel, laza, humoros, akár személyes megnyilvánulással, hogy a csapat (legtöbbször 15-20 fő, de volt, ahol több) számára azonnal világos legyen a viszonyrendszer. Vagyis: egyenrangúság (tanulóim, ők és én), közös játék, semmi sem kötelező, és semmi sem tilos. Pörgetni kellett, senkinek ne maradjon ideje túl sok külsős „baromkodásra”, - vagyis, minden momentumnak olyannak kellett lennie, hogy érdekelje a résztvevőt, váljon kíváncsivá, s így bevonódjon anélkül, hogy erre kapacitálni kelljen...

- Nagyon sok játéknál (pl: mi az, hogy lassú: mozgasd a jobb kezedet olyan lassan, amilyen lassan csak tudod) a behunyt szem vált be leginkább, mert így nem egymást másolják, és - mivel én is, meg a táncosaim is becsukott szemmel csináltuk -, nem jutott szerephez a szégyenlősség. Azonban pár pillanatig csaltam, majd ezt el is mondtam nekik, hogy tanúsíthassam: mindenkinél másmilyen volt az a bizonyos lassú, megdicsérve őket, hogy mindenki a saját testéből /vérmérsékletéből indult ki, - és hogy lám, milyen sokfélék vagyunk, és ez mennyire rendben van így. Utána már a tempó-játékkal nyitott szemmel léptünk tovább, nem csak, hogy most már lássák ők is, de fel is vállalják a sokféleséget, tehát, hogy nincs 1 jó megoldás.

- érdekes adalék-tapasztalat volt a gyerekeket kísérő helyi tanárok, valamint maguk az intézmények attitűdjei, lehetőségei... Minden foglalkozáson jelen volt szemlélőként az osztályt kísérő 1 v. 2 tanár. Azok, akik táncosi tapasztalat birtokában lettek pedagógusok és kerültek alapfokú művészetoktatást is nyújtó iskolákba (melyek legnagyobb része közoktatási infrastruktúrán belül kapott helyet), - azok nyitottabban, lazábban kezelték a helyzetet, közülük néhányan maguk is bekapcsolódtak a játékba. A közismereti oktatók fő fókusza a fegyelmezés volt, - ezt elég hamar sikerült "lekezelnem". (Az egyik helyszínen egy kisfiú lecsusszant a székről az egyik kipróbálás hevében - ez célom is volt! -, és még külön mókázni, vihorászni is kezdett plusz produkcióként. A tanár kívülről rászólt, mire én: nem, nem; csináld csak tovább, amiben benne vagy épp, nagyon jó, hajrá!)

Minden iskolába kiment az üzenetem, hogy a gyerekeknél legyen repülőgép üzemmódban telefon, hogy adott ponton egymást fotózhassák is, valamint kedvenc zenéjüket közrebocsáthatják felhasználásunkra. Ez a legtöbb helyen nem volt megvalósítható, mert a gyerekektől a tanítás elején elveszik a telefont. Persze, ez érthető... Egyszersmind azonban példa arra a patronáló, hatalmi eszközökkel operáló szemléletre, amely mentén valóban nem fog a gyermek önmaga által vezérelt önfegyelmet kialakítani...

Ugyanakkor minket, budapesti vendégeket megkülönböztetett tisztelettel vártak, a legtöbb helyen innivalóval, harapnivalóval, sőt volt, ahol ebéddel, s volt, ahol külön virágot is kaptam...

- Az utolsó alkalomra lebetegedtem, és már csak hajnalban derült ki, hogy lehetetlen a részvételem az aznapi 3 (!) különböző városkába utazó programon. Itt derült ki, milyen jól működött az, hogy végig együtt dolgoztam a tanulókkal, s hogy felváltva mindenki legalább 2-szer tevőlegesen volt "bevetésben", tehát nemcsak megtapasztalhatták, hogyan vezetem, pörgetem az adott foglalkozási alapelemeket, hanem folyamatosan kiértékeltük, beszélgettünk ezekről. Ugyanis ezt az utolsó sorozatot 6 tanuló nélkülem bonyolította le, közülük 1, (Lentulai Hanna) vállalta be az én moderátori szerepemet mindhárom iskolában.

- a programban szereplő évfolyam utólagos reflexiói alapján:

A programsorozat utáni hetekben írásos kiértékelést kértem résztvevőktől, melyekben ilyen kérdésekre vártam a választ: a) mennyire volt számodra világos, amíg ki nem próbáltuk: hogyan fog mindez történni? b) értek-e téged meglepetések az útjaink során? c) önmagad és/vagy pályád szempontjából miben adott újat ez a projekt? d) mit változtatnál / miket adnál hozzá /vennél el a folytatásban?

Néhány gondolat a válaszokból:

- "közelebb kerültem a gyerekekhez, és meglepett, mennyire jólesik ez"

- "számomra is voltak új infók az anyagban, úgyhogy szakmailag is gazdagodtam";

- "kimozdított a hétköznapi feladatvégzésből";

- "szuperül tudtunk együtt dolgozni";

- "kiderült, mennyire fontos egy bátorító, őszinte mosoly: nemcsak a gyerekek felé, hanem megerősítésként a gyerektől vissza";

- "jó volt látni, hogy a gyerekek olyan mozgásformákkal ismerkedhettek a saját testükön, amiket még sosem alkalmaztak, pedig igazából milyen egyszerű...";

- "lehetne még több interaktivitás, csoportos önálló feladat";

- "több idő kellene jusson alkalmanként az egészre".

 

- a programban résztvevő iskolás gyermekek reflexiói egyes kérdéseinkre:

- A foglalkozás kb 3/4 részénél kis papírdarabokat osztottunk szét (előre megüzentük az oktatóknak, legyen a gyerekekkel íróeszköz), és 3 kérdést tettem fel mindenhol, de életkor és befogadói attitüd szerint (vagy csak a saját aktuális kíváncsiságom mentén) nem mindenütt pontosan ugyanazokat.

A "cetlik" feldolgozását azután utólag szintén közösen végeztük el az osztállyal, hiszen óriási munka volt, csoportonként 15-30 papír, rajta legalább 3, de gyakran jóval több szóval.

Alábbiakban példák a leggyakrabban előforduló kifejezésekből.

Mi jut eszedbe elsőre, amikor azt a szót hallod:

tánc: "balett-mozdulatok / szabadság / élet";

táncművészet: "mozgás / zene / önkifejezés";

mozgás: "tánc / sport / szenvedély / gyors-lassú-folyamatos; erő-lágyság" (utóbbiak: a foglalkozásban használt és megnevezett mozgásminőségek között szerepeltek, Laban-alapokból...)

mozdulat: "sport / kifejezőeszköz / szabadság / kifinomult";

művészet: "tánc / rajzolás-festés / mozdulatok / szabadság";

kortárs művészet: "bonyolult / szabad / fantázia / tánc"

egyéb (bármi, ami a mai foglalkozáson eszedbe jutott, de kérdés is lehet): "közösség / boldogság / szórakozás / játék / napi hány órát - hány éve - tanulnak a táncosok? / nagyon jók a táncosok".

 

Valamint néhány a teljesség igénye nélkül a meglepő válaszok közül:

mozdulat-ra: "testképtudat"; táncművészet-re: "életbevágó kérdések / festés / teremtés"; kortárs (tánc)művészetre: "folyamatos az agy irányítása".

 

Végül, a leggyakrabban előforduló szavak bármilyen kontextusban:

"szabadság / boldogság / öröm / ember / szépség / modern / alkotás"

Kell ennél erősebb bizonyítéka annak, hogy a gyerekek, a fiatalok saját életük szempontjából milyen fontos és pozitív impulzusokat kapnak a tánccal, mozdulattal való reflektív foglalkozásból, és hogy mennyi fontos impulzus éri őket egy-egy ilyen találkozás révén?

 

Dr. Lőrinc Katalin, Budapest, 2019. július 12.