A Havas Ferenc emlékdíjasok – Interjú Bozsányi Liliánával és Somai Edvinnel
A Havas Ferenc emlékdíjasok – Interjú Bozsányi Liliánával és Somai Edvinnel

A Havas Ferenc emlékdíjasok – Interjú Bozsányi Liliánával és Somai Edvinnel

Már tíz éve létezik a Havas Ferencről elnevezett díj, amely civil kezdeményezésből született. A díjat Csáki József alapította 2008-ban, Havas Ferenc halála után egy évvel. Csáki József akkor egy hetvenes éveiben járó mérnökember volt, aki maga bár soha nem táncolt, nagy tisztelője volt a balettnek és a mester munkásságának. Havas mester halála után úgy döntött, az elismerést róla fogja elnevezni, aki mindig is segítette a fiatal tehetségek kibontakoztatását.
Jelenleg a kuratórium tagjai Kozmér Alexandra, Oláh Zoltán és Csizmadia Tamás táncművészek. Ők ítélték oda 2018 szeptemberében a Magyar Táncművészeti Egyetem két végzős hallgatójának, Bozsányi Liliánának és Somai Edvinnek az emlékdíjat.

Olyannyira nem számítottak a díjra, hogy mindketten próbához készülődtek, amikor a tanévnyitón szólították őket a színpadra. “Az évnyitó utolsó negyed órájáról eljöttünk Edvinnel, mert próbánk volt a szakmai épületben, és előtte szerettünk volna bemelegíteni. Eszünkbe sem jutott, hogy mi kaphatjuk a Havas Ferenc Emlékdíjat. Emlékszem, Gara Márk tanár úr kérdezte tőlem, hogy ‘Lili, nem kéne neked most épp egy díjat átvenned a színházteremben?’ Én pedig csak nevettem egyet, azt hittem a tanár úr viccel velem.” meséli Liliána, majd Edvin hozzáteszi “Ráadásul a díjat a testvérem, Valér adta volna át nekem.”

Szerintetek miért ti kaptátok ezt az elismerést?

Liliána: A tavalyi év második fele nagyon nehéz volt a számomra, ugyanis megsérült a bokám, részleges bokaszalag szakadásom volt. Ettől függetlenül kitartó voltam, és igyekeztem minél gyorsabban regenerálódni, főleg azért is, mert várt rám egy előadás a svájci Lausanne-ban. Lehet, hogy a szorgalom is mérvadó volt a választáskor, de ez csak egy tipp. Lausanne nagyon fontos volt, mert a Prix de Lausanne művészeti vezetője, Shelly Power meghívta a társiskolákat, hogy a 46. Laussane-i balettversenyen egy közös produkcióban lépjenek fel a növendékek. Egy spanyol koreográfus, Goyo Montero készítette a koreográfiát. Már akkor tudtam, hogy az iskola engem szeretne küldeni az eseményre, mielőtt lesérültem. Még ott volt a bokarögzítő a lábamon, amikor emlékszem, a titkárságról valaki megkérdezte tőlem, hogy ‘Lili, biztosan mész Lausanne-ba?’ Én pedig azt feleltem, hogy igen, bár tudtam, közel sem biztos, hogy fogok tudni ilyen sérüléssel táncolni. A repülőút alatt is folyamatosan gyógytornáztam. Szerencsére minden jól sikerült.

Edvin: Szerintem több évre visszamenőleg is nézhetik a munkánkat, a hozzáállásunkat. Én sokszor voltam lesérülve, de mindig igyekeztem meggyógyulni, és folytatni a tanulmányaimat. Még akkor is, ha ez néha komoly fájdalmakkal járt. Nyílván egy sérülés nagyon kiborító tud lenni, de ha átlendülünk a mélyponton, akkor bármire képesek vagyunk, én is erre törekedtem.

Hogyan kezdődött a balett iránti szenvedélyetek?

Edvin: A testvérem, Valér kezdett először balettozni még a régi Kazinczy utcai épületben. Amikor kicsik voltunk, együtt láttunk egy régi amerikai filmet, amelyben volt egy balettos jelenet. Mindkettőnknek nagyon tetszettek a főszereplő légies mozdulatai. Egyébként pedig, ahogyan a legtöbb kisgyerek esetében, mi is hiperaktívok, túlmozgásosak voltunk, úgyhogy muszáj volt a szüleinknek kitalálniuk valamit, amivel kicsit lekötnek bennünket (nevet). Én eleinte csak Valért néztem balettozni, ültem a balett-terem padlóján, és figyeltem, milyen lépéseket gyakorolnak. De a balettmesternő odajött hozzám, és azt mondta, ne unatkozzak a földön, álljak be én is a rúd mellé. Így kezdődött minden.

Lili: Most mutassak neked egy videót, amin alig három évesen egy sörfesztiválon táncolok? (nevet) Amióta csak járni tudok, táncolok. Először Egerbe jártam balettozni. Színházi előadásokban is szerepeltem, például A diótörőben, ami félig prózai előadás volt, félig táncos produkció. A színházban láttam először felnőtt táncosokat gyakizni, ez az élmény jelentette a fordulópontot. Nyolc-kilenc évesen már biztosan tudtam, hogy szeretnék itt tanulni, de akkoriban még nem tudtam, hogy mi érdekel inkább, a klasszikus balett, vagy a modernebb táncműfajok. Mindegy volt, csak táncolni akartam. Ennek már nyolc és fél éve, egyébként hihetetlen!

Bokaszalag szakadásról és más sérülésekről is esett szó már a beszélgetésünk elején. A sérülések voltak számotokra a legnehezebb kihívások az elmúlt években vagy más is eszetekbe jut erről a témáról?

Lili: Kisebb koromban iszonyatosan maximalista voltam, szinte már betegesen. Meg akartam felelni az iskolában, a szakmai órákon, nem is pihentem, mindig csak tanultam vagy gyakoroltam. Egyébként a maximalizmus mindannyiunkban megvan, természetes, ha szeretnénk megfelelni a mestereinknek, hiszen tőlük kapjuk a feladatokat, ők javítanak, ha valamit nem csinálunk jól. Egy egészséges szintig ez normális. De én már átestem a ló túloldalára. Hosszú napokig tudtam keseregni, ha valami nem sikerült, és ez kezdett felemészteni. Abbahagyni azonban soha nem akartam. De tudtam,hogy meg kell találnom a módját, hogyan tudok még jobb lenni anélkül, hogy rámennék lelkileg.

Edvin: Sajnos én tényleg a sérüléseket tudnám mondani, számomra annál rosszabb élményeim nem voltak. Mindig is vékony voltam, kicsiként is, alig volt izmom. Aztán egyszer csak néhány hónap alatt nőttem 20-25 centit, így még kevesebb izmom lett. Először a térdem ment tönkre, be is kellett gipszelni öt hétre, hogy így is kímélni tudjam, utána a derekam kezdett fájni. Arra végülis lehetek büszke, hogy még mindig itt vagyok mindazon szenvedés ellenére, amely az elmúlt években történt velem. A legjobb barátomnak szintén a gyors növekedés miatt kezdett fájni a térde, de ő abba is hagyta a balettet. Majdnem három évbe telt, amire sikerült utolérnem magamat erőben, de a mélyizmok még mindig nem az igaziak, ebbe fektetem most a legtöbb energiát. Jó érzés volt, hogy a mesterek bíztak bennem, és támogattak a felépülésben. Sokszor eszembe jutott, persze, hogy abbahagyom, ha nem is magam, hanem a szüleim miatt. Ők szintén nagyon megsínylették lelkileg a sérüléseimet. Illetve mondanom sem kell, milyen drága volt a folyamatos orvosi kezeltetésem. Csak remélni merem, hogy leszek olyan táncos a jövőben, hogy a színpadról vissza tudom adni nekik mindazt a baletton keresztül, amit ők adtak nekem az odaadásukkal ezekben az években.

Ha jól tudom, Lili, te kollégista vagy, Edvin, te pedig otthon élsz a szüleiddel. Ki mit gondol, melyik a jobb egy növendék számára?

Lili: Én szerettem kollégistának lenni. Szerencsénk volt, mert az évfolyamunk olyan, mint egy család, mindenben segítjük és támogatjuk a másikat. Már előre sajnálom, hogy ennek hamarosan vége lesz. Furcsa változás vár ránk, hiszen kilenc évig minden problémánkat együtt oldottuk meg, mindent együtt csináltunk.

Edvin: Én, ha választhattam volna, akkor is maradtam volna otthon. A szüleim mindenben tudtak támogatni, sokszor segítettek át a holtpontokon, és erre úgy érzem, személyesen lehetett csak mód. Viszont, azt hozzá kell tennem, hogy amikor Drezdában voltam, fél évig kollégiumban éltem. Jó érzés volt magamról gondoskodni, önállónak lenni. Emlékszem, ott mostam először magamra és teregettem ki a ruháimat.

Lili: Én visszafele is feltenném ezt a kérdést a szüleinknek. Melyik szülőnek lehet a nehezebb? Aki végig nézi a nehézségeket vagy aki csak telefonon értesül a problémákról? Volt idő, amikor azon gondolkodtam, lehet, hogy anyukám titkon sokkal többet sír miattam, csak nem mondja a telefonba, mert erős, és meg akar kímélni? Volt, hogy nem mondtam el dolgokat neki, nehogy idegeskedjen miattam. Nem tudom, melyik a jobb…

Lili, elcsíptem egy beszélgetést a szakmai épületben, amikor azt mesélted az egyik társadnak, hogy történelmet tanítottál egy alsóbb évfolyamos növendéknek. Így is szoktatok segíteni nekik, hogy átveszitek velük a tananyagot?

A mostani elsősök például annyira szeretnivalóak! Bevallom őszintén, én a kisfiúkkal vagyok nagyon jóban. Mostanában kicsit kevesebb időm volt rájuk a képesítő vizsga miatt, de a kérdésedre válaszolva, igen, persze, amiben tudunk, segítünk nekik. Szerintem ez is fontos feladata a nagyobb évfolyamosoknak. Anyukám mondta mindig, amikor kicsi voltam, ‘Ha egyedül érzed magad, beszélgess egy nagyobb növendékkel!’ Emlékszem, nekem is milyen jól esett, amikor például Rónai Andris szórakoztatott minket, vagy ha csak oda mosolygott és köszönt nekünk. Vagy Molnár Dávid, aki mindig szívesen meghallgatott, és próbált segíteni, ha baj volt. Ma már mi vagyunk ők, tudom, milyen sokat jelent egyetlen kedves szó is. Múltkor például esti mesét olvastam a kicsiknek elalvás előtt. Csak tíz évesek, mi vagyunk úgymond a pótszüleik. Egyébként a mi hangulatunkat is feldobják, szóval oda-vissza működik ez a dolog.

Szöveg és fotók: Czank Lívia