A megérzéseim eddig soha nem hagytak cserben. – Második rész

A megérzéseim eddig soha nem hagytak cserben. – Második rész

Szinte minden kislány – és több kisfiú is – vágyik egyszer arra, hogy balett-táncos legyen. Hogy kinél marad pusztán hobbi, és ki választja végül életcélul ezt a különleges hivatást számtalan tényezőtől függ. Ugyan nem szükséges előképzettség ahhoz, hogy valaki jelentkezzen a Magyar Táncművészeti Egyetem felvételijére, mégis a legtöbb ide vágyó tíz év körüli gyermek először amatőr balettórákon ismerkedett meg a tánc szeretetével. Paksa Eszter klasszikus balett táncpedagógus évtizedek óta keresi balettóráin a fiatal tehetségeket, majd készíti fel őket az egyetem felvételijére. Több sikeres balettművészt is ő fedezett fel, például Majoros Balázst, aki a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosa lett. A következő beszélgetésben saját szakmai tapasztalatait és történeteit meséli el arról, hogyan lehet akár óvodás kortól az egyetem kapujáig kísérni egy tanítvány.

Mennyire játékos az oktatás az óráidon?

A játék nem maradhat el. Egészen más dimenzióba helyezi az órát, fontos része, de mindig csak a végén szoktam dráma és mozgásos játékokat kitalálni nekik. Kivéve az ovisoknál, ott sok olyan dolog történhet, amire nem lehet előre készülni. Egyébként csak annyit várok el tőlük, amire aznap képesek, erre mindig figyelek. Természetesen volt már olyan, hogy előre elterveztem valamit, de másképp alakult. Ha érzem, hogy támogatásra van szükségük, néha az is elég, ha csak megölelem őket, vagy megsimogatom a fejüket, és nem mondok semmit. Ezek olyan apróságok, amelyeket nehéz szavakba önteni, de nálam beválnak. Ha távolságot tartanék tőlük, akkor az egésznek a szellemisége változna meg. Tudnom kell, kihez mikor kell odalépnem, kihez kell szólnom, kit kell erősítenem lelkileg, mire hívjam fel óra végén a figyelmet. Ha megszeretik a balettot az órán, otthon is gyakorolnak. A szülők elképesztő történeteket mesélnek olyan apukákról, akiknek A hattyúk tavát kell eljátszaniuk otthon, és az óvodás kislányukat az égbe emelniük. (nevet)
A játékos oktatásba nálam az is beletartozik, hogy közös programokat szervezek. Tavaly például elmentünk a moziba megnézni a Balerina című mesefilmet. Ez a rózsaszín álomvilág egyébként biztonságérzetet ad nekik. De amikor már arról beszélgetek a szülőkkel, hogy a balettból életpálya is lehet, akkor már el kell mondani a rózsaszín világ mögötti dolgokat is, hogy ez mivel jár, hogy van féléves és év végi vizsga, esetleg mondhatják majd azt, hogy nem folytathatja valaki a képzést. Nem szabad, hogy ezek tabutémák legyenek! Egyébként a felvételi ugye csak az első állomás.

Csak a szülőkkel szoktad megbeszélni ezeket a témákat vagy a gyerekekkel is?

Szerintem egy tíz évest sem kell kizárni egy ilyen beszélgetésből. A hangsúly azon van, hogy miképp fogalmazom meg, hogyan fordítom le gyereknyelvre. Azok, akik eljöttek velem az egyetem nyílt napjára, azt érzem, ezt a részt is hallani szeretnék. Úgyhogy igen, én szoktam beszélni nekik a vizsgákról, a szereplésekről, az esetleges nehézségekről, ami rájuk várhat, és a felvételi eredménye is lehet 50-50%. Nem dől össze a világ, ha valami nem sikerül.

Majoros Balázs egykori balettnövendékünk, ma már a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosa nálad kezdett balettozni alig nyolc évesen. Te buzdítottad arra, hogy felvételizzen az akkor még Magyar Táncművészeti Főiskolára. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

Fiatal, huszonkét éves voltam, színházi munkáim mellett akkor végeztem a főiskolát. Klasszikus balett táncpedagógus szakon. Egy általános iskolában kezdtem el tanítani, amely egyben alapfokú művészetiskola is volt. Tulajdonképpen előre megkaptam egy névsort, kész létszámmal. Persze, mindannyian kislányok voltak. Már akkoriban sem volt szokványos, hogy egy fiú balettozzon. Hát fogtam magam és kimentem az iskola focipályájára, ahol a fiúk játszottak. Én is beálltam közéjük. Már az első percekben láttam, hogy Balázsnak jó a mozgása, ügyesen mozdul a labda után. Történetesen szó szerint a focipályáról vittem be őt a balettórámra (nevet). Emlékszem, eleinte csak leült a padlóra és figyelt, majd bár senki nem kérte tőle, de odaállt a balettrúd mellé. És ott is maradt. A következő héten már hozta magával az órára a fiú barátait, például Szanyi Tamást, aki szintén balettművész lett. Az óra végén minden kislány küzdött a nyújtással és a spárgákkal. Tamásnak meg mindegyik spárgája lent volt, én pedig mondtam neki, hogy rendben, akkor ezt azt hiszem neked találták ki (nevet). Decemberig öt kisfiúm lett a tizenkét kislány mellett.

Mi volt más Balázsban, mint a többiekben?

Ő az a típus volt, aki ott maradt az óra után is gyakorolni a teremben. Ez a következő éveire is mindig igaz volt rá, kitartó volt és végtelenül szorgalmas, tele szeretettel. Nagyon gyorsan fejlődött minden téren. Ezért mondtam neki, hogy van egy olyan iskola, ahol a balettet professzionális keretek között tudja tanulni, naponta, és akár balettművész is lehet belőle. Nyílt nap akkor még olyan formában nem volt, mint most, de egy előadásra el tudtunk menni együtt. A többit pedig ugyanúgy elmeséltem neki, mint a mostani tanítványaimnak szoktam. És természetesen a felvételire is együtt mentünk.

Miután felvették, megmaradt a kapcsolat közöttetek?

Ha az élet úgy alakítja, el kell tudni engedni a tanítvány kezét, és rábízni a következő mesterére, hogy közöttük is ki tudjon alakulni egy bizalmi viszony. Persze, mindig tudtam róla, hogy hol tart, és mit csinál, de olyan jellegű beszélgetéseink nem voltak, mint például mostanában. Szoktunk találkozni, sétálni, elmeséli, milyen szerepekre készül éppen, én pedig nagyon büszke vagyok rá! Biztos voltam benne az első perctől, hogy nála nem adódhat olyan nehézség, hogy abbahagyja út közben. Nem tudom megmagyarázni, mire alapoztam, ez is csak egy biztos megérzés volt. Láthatod, bevált.

A cikk folytatódik…

Fotó és szöveg: Czank Lívia