Rektori reflexiók az Azonnali.hu véleménycikkére

Rektori reflexiók az Azonnali.hu véleménycikkére

Mit érdemel az a bűnös…

Reflexiók Galavits Patrik véleménycikkére
(Csendes, de hosszútávú siker… = azonnali.hu, 2020. október 9.)

Van az úgy, hogy az ember válaszol tucatnyi kérdésre, monologizál, vívódik, keresi a szavakat. Átgondolja saját helyét az egész ügyben. Aztán visszaolvassa a leírtakat és rájön, hogy összességében, egészében nem ezt és nem így szeretné megfogalmazni. De jaj: a médiatörvény kötelez. Ha interjúalany vagy, jól válogasd meg a szavaidat, mert amit egyszer kimondtál és rögzítettek, nem vonhatod vissza. Nem a válaszod a fontos, tehát hogy valóban azt mondtad-e, amit szeretnél volna elmondani, hanem a kérdés, amit feltesznek. Ez az „on-record” törvénye.

Persze, utólag kapsz időt a szöveged észrevételezésére. Nem túl sokat: amíg az interjú előkészítésére simán elmegy 2-3 hét, a leírásra 2-3 nap, jaj neked, ha a szövegre 24 órán belül nem reagálsz. Ha éppen a világ végén vagy, magadra vess. Nem is lehet más dolgod, mint feszülten várni. Változtatni mondjuk, nem tudsz rajta, de legalább felvetheted megfontolásra stiliszikai jellegű észrevételeid kedvező fogadtatást remélő javaslatát. (Kicsit túlspiláztam.) Max. nem fogadják el.

Ha rendőrségi kihallgatáson bárkiről bármit kijelentesz, vállalod a hamis vád felelősségét. Ha bíróság előtt nem reagálsz az ellenfél állításaira, meghozhatják a rád nézve kedvezőtlen ítéletet. Ha a sajtónak nyilatkozatot adsz, amit kimondtál, szentírás. Ezek a keretek.

Kérdezem: mi történik, ha az interjúalany esetleg nem nyomdakészen fogalmaz? Ha utólag mást szeretne mondani? Hangsúlyozom: nem stilisztikailag mást, hanem tartalmilag mást. Valamiért, ő tudja miért. Elvégre a saját szavai az övé. Erre az esetre a lehetőség – a törvény, és immár a tapasztalatom szerint, az Azonnalinál meg különösen –: „élő tilalomfa, ütve általútnál egy csekély halomba” (Arany: Toldi).

A már kimondott szavaidat a törvény szerint nem vonhatod vissza. Marad a teljes interjú visszavonása. Erről tárgyalni csak a főszerkesztővel lehet. De ezt – tapasztalatból – senkinek nem ajánlom. Itt már vérre megy a játék, a hely elő van készítve, a tét az olvasottság. Kellő magabiztossággal a szemedbe is mondják: „ha mindenkinek megengednénk, hogy visszavonja a már elkészült interjút, az Azonnalin semmi sem jelenne meg”. Jézusom, ennyire rossz a helyzet? Nem lehet, hogy a kérdésekkel van a baj?

S ha megelőző lépést teszel, mondjuk, kiadsz egy közleményt: annál jobb, micsoda reklám! Remek head lesz belőle! S hogy ez miért így történik? A válasz egyszerű: lehettél bármennyire készséges információforrás, ahogy befejezted az interjút, rögtön ugyanazzá a gyanús figurává válsz, aki voltál, mielőtt belegyeztél a beszélgetésbe. Kellék csupán a témához. Vajon csoda-e, hogy ebben az ügyben rajtam kívül senki más nem szólalt meg?

Nos, ez volt a problémám, amit sem az újságíró, sem a főszerkesztő nem értett. Hogy rájöttem, hogy az interjúm semmilyen új információt nem ad, a funkciója öncélú: a szerkesztőségi kudarc-sorozat lezárásának kelléke. Annak beismerése, hogy rajtam kívül érdemben senki sem reagált az általuk közzétett gyalázatos esetekre. Ezt valóban sajnálom, őszintén mondom. A sajtó logikája szerint azonban az ostornak a végén csattannia kell.

Galavits Patrik elkötelezett, jó tollú szerző. Csak az empátia hiányzik belőle. Mármint abban az irányban, amely az – egyébként helyesen – felderíteni kívánt ügyben általa ma megkérdezhetők felé fennáll. Ebben a zaklatási ügyben a mai egyetem a „másik oldal”, a számonkérés alanya. 20-25 évvel ezelőtti, jogilag elévült esetekben csak azt lehet megszorongatni, aki most rendelkezésre áll. Jelen esetben engem.

Igen, rendelkezésre álltam. Morális szempontok és a józan ész alapján, munkáltatóként, döntéshozóként, együttérző emberként jártam el. Ehhez képest a véleménycikkben csodás mondatok olvashatók a „kommunikációs sutaság”-omról, az „érthetetlen kapkodás”-omról, aztán „borzasztóan sajnálva” vagyok, mint a „helyzet áldozata”, és az is kiderül, hogy „sokkal többet ártottam magamnak”, mint lehetett volna, de végül is „nem jöttem ki belőle rosszul”.

Az utóbbi két kifejezés különösen tetszik: ugyan mivel érdemelheti ki az – újságíró bevallása szerint – egyetlen interjúalany, hogy „többet ártott magának, de végül nem jött ki rosszul”? Bámulatos kilátások. Ezt csak úgy mondom bármely későbbi Azonnali.hu-s interjúalanynak. Mert az újságíró szerint én így jártam. És egyáltalán: miféle metódus az, hogy az újságíró az interjúalanyt utólag, nyilvánosan minősíti? Mintegy megsimogatja a buksiját: ejnye-bejnye, hát szabad így viselkedni, rossz fiú?

Az ügy július végi kirobbanásakor azonnal és nyilvánosan bocsánatot kértem az egyetem nevében a sérelmet szenvedőktől. Az ő egykori sztorijaikhoz képest az én mostani szenvelgésem bagatell. Csak azért írtam le, hogy az azonnalis kalandom tanulságait – a magam és mások számára – rögzítsem.

Egy kis publicisztika, nem mindig csak tudományos közlemények meg hivatalos beszédek. Kár, hogy igaz.

Bolvári-Takács Gábor