Igaz mesék A diótörőről – második rész

Igaz mesék A diótörőről – második rész

Interjú Szakály György Kossuth-díjas balettművésszel, a Magyar Táncművészeti Egyetem rektorhelyettesével

Növendék korban először kiskatonaként szerepelni a darabban, majd az Operaházban eltáncolni a főszerepet, a mesebeli herceget. Később, az évek során megszerzett tudást átadni a következő generációnak, a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanuló ifjú növendékeknek. A balett körforgásáról ezen emlékein és élményein keresztül mesél A diótörő varázsáról Szakály György Kossuth-díjas magyar balettművész, az egyetem jelenlegi rektorhelyettese, egykori igazgatója.

Milyen emlékek fűzik azokhoz A diótörő előadásokhoz, amelyekben még növendékként szerepelt?

Ellentétben a többséggel, én nem A diótörőben debütáltam növendék koromban, hanem a Csipkerózsika című mesebalettben. A diótörőben kisfiúknak túl magas voltam, az egereket a kislányok játszották el, a többi szerepre pedig még nem voltam elég ügyes második évfolyamosként. Kiskatona először harmadikosként lehettem. Érdekesség, hogy akkoriban rengeteg előadásunk volt, és nem csak decemberben, karácsony idején. Volt, hogy még márciusban is játszottuk A diótörőt, de előfordult, hogy Húsvétkor is műsorra tűzte az Operaház. Sokszor havazott márciusban is, így a hangulat végülis adva volt hozzá! A következő évben már lovas is voltam, de a fordulópont a négerbaba eltáncolásával kezdődött ötödik-hatodik évfolyamos növendékként. Akkor kezdtem igazán megérezni azt, hogy nem elég csak a vizsgákra összeszedni a legjobb tudásomat, az előadásoknak is fontos szerepe és súlya van az iskolában. A rólam kialakult kép is akkortájt kezdett változni a balettmesterek szemében. Hetedik évfolyamos voltam, amikor a végzősök vizsgakoncertjén táncolhattam A diótörő Rózsakeringőjében. A tanévnek már vége volt, júniusban jártunk. Sokkal felnőttesebb dolog volt, mint addig bármi más. Csak a nagyok és mi voltunk a termekben gyakorolni. A kiválasztottság érzésére is emlékszem, fontos mérföldköve volt a növendék éveimnek. Még jutalom könyvet is kaptam a teljesítményemért! De erre igazán csak később ébred rá az ember, hogy mennyit is dob a szakmai életén az, ha már ilyen fiatalon megismerkedhet a színpadi léttel, a mindennapos profi munkával. Fontos megtalálni a balett monotonitásában a szépséget, hogy minden nap ugyanolyan erőbedobással, a maximalizmusra törekedve kell kimenni a színpadra, és ez csak a mindennapos korrekt munka árán sikerülhet!.

A diótörő különböző szerepei mellett különböző feldolgozásokban is táncolt az évek folyamán.

A diótörő egy nagy csoda volt, az egész mű meseszerűsége magával ragadott! De valóban, amikor én növendékként táncoltam benne, az előadások este hét órától fél tizenegyig tartottak. Ma már nem olyan hosszú az operaház új változata, mint akkoriban volt, és az egyetemé is összesen egyórás produkció. A mai gyerekeknek egy rövidebb változatot könnyebb befogadnia. A történet azonban örök érvényű. A mesevilág, a vágyak beteljesülése, ha csak egy álomban is, a szerelem érzése mindig érdekelni fogja az embereket. Akár nézőként átélni, akár szerepelni benne különleges emlék mindenkinek. A több szereposztásnak köszönhetően a növendékeink közül szinte mindannyian kapnak feladatot a darabban, ami szintén jó tapasztalatszerzés a jövőre nézve.

A növendékek közül többen azt mesélték, kicsik és nagyon egyaránt, hogy egyrészről A diótörőben szerepelni meghatározó élmény, de amikor kisebbek, és még nem járnak az intézményben, ez a darab segít a többségnek eldönteni, hogy balettművész szeretne lenni. Önnek melyik volt a meghatározóbb élmény, szerepelni benne vagy látni az előadást?

Nekem egyértelműen szerepelni. Sokáig nem is láttam a nézőtérről a darabot, mert amikor kicsik voltunk, csak gyerekfelügyelő szervezésében mehettünk át az Operaházba előadást nézni. Amikor pedig beválasztottak a szereplők közé, utána már azért nem láttam kintről az előadást.

Mikor és hogyan kérték fel először a főszerepre, a herceg eltáncolására?

Eszembe sem jutott, hogy herceg akarok lenni. Már sok különböző feladaton túl voltam az Operaházban, amikor elmentem megnézni egy előadást. Emlékszem az egyik páholyban álltam A diótörő akkori próbavezető balettmesterével, Éhn Évával. Egyszer csak odafordult hozzám és megkérdezte, ‘Nem lenne kedved herceget táncolni?’ Soha nem mondtam semmire azt, hogy nem, bármilyen szereppel is kínáltak meg. De azt hiszem, ezzel a herceggel megküzdöttem a próbafolyamat alatt.

Mi volt benne a kihívás?

Nem éreztem álomhercegnek magamat. De idővel rájöttem, hogy ez a herceg egy megmentő a kislány életében, egy ideál, nem pedig egy cukormázas valaki.

Milyen különös, hogy minden herceg más és más a balettben. Mégis, csak kevesen gondolnak bele igazán a nézők közül, melyik karakternek milyen mondanivalója van.

Sajnos ez a balett ‘átka’. Nem bántásból, de a közönség nagy többsége a történetbe se gondol bele igazán. Van egy tartózkodás a balett iránt, hogy úgyse fogják megérteni, melyik mozdulat mit jelent, mert a balett elvont művészet. Pedig nem azt kéne nézni, hogy melyik lépés micsoda, az egész a fontos, amivé összeáll a történet. Egy mozdulatsort meg lehet érteni, de nem kell minden pillanatot megmagyarázni. De ahhoz, hogy a nézők bármit is megértsenek egy darabból, a táncosoknak kell szavak nélkül, jól elmesélni azt. Ha nem jó az előadásmód, a közönség nem érti meg a szereplők gondolatait, tetteit. Nagyon sokat dolgozunk azon, hogy a balett könnyűnek tűnjön a színpadon. Ha pedig könnyűnek tűnik, akkor a néző azt mondja, ‘csak ugra-bugrálnak’, és ez sem igaz. Ilyenkor nagyon dühös tudok lenni. Például éppen egy hercegnek könnyedséget kell sugallnia, tökéletes tartással kell a színpadon játszania, mert ha púposan, sántán jönne be a színpadra, azonnal illúziórombolás lenne az egész. Visszatérve a különböző hercegtípusokhoz, megérne egy tanulmányt. A Giselle Albert hercege, A hattyúk tava hercege, A diótörő hercege, a Csipkerózsika hercege mind-mind különböző egyéniségek. Egy időben divat volt, hogy a szólisták minden herceget vagy hercegnőt el akartak táncolni. De aki jó az egyikben közel sem biztos, hogy jó lesz a másikban.

Mit kell tudni elsajátítania annak a balettművésznek, aki megkapja a herceg szerepét?

A tartást. A belsőt és a fizikait együttvéve. A diótörő herceg esetében nagyon fontos, ahogyan a kis Marikára figyel, önzetlen, és persze nem utolsó sorban képes a nézőkkel és a színpadon táncoló társaival is elhitetni, hogy ő a herceg, egy vezető, akinek kijár a tisztelet. A diótörő régi változatában a herceget Drosseimeier a karácsonyfából varázsolja elő. Volt a fán egy forgóajtó, oda ment be a még diótörő maszkot viselő táncos, és jött ki helyére a herceg. Ez a varázslat nagyon sok kislánynak tetszett!

Melyik kislány ne vágyna arra, hogy a karácsonyfából előbukkan a daliás herceg…

Ezt bizonyítja az a sok rajz is, amiket a gyerekektől kaptam az előadások után. És gondolom, nem a szünetben rajzoltak olyan gyönyörű képeket. Amikor hazamentek, emlékezetből festették vissza az élményt, és kérték a szüleiket, hogy még egyszer vigyék vissza őket az előadásra. Na ezek voltak a nagy dolgot.

Izgult az előadások előtt?

Nagyon! De azért előfordultak olyan szituációk, ahol bőven volt is rá okom. Például 1981-ben leégett az Operaház függönye, ezért A diótörő előadásokat áttették az Erkel színházba. Oda viszont nem fért el minden díszlet, és így a jelenetekben változtatások voltak. Én éppen akkor lettem címzetes magántáncosa a színháznak, akkor táncoltam először a herceget, a partnerem Metzger Márta volt. A harmadik felvonás első jelenetének koreográfiáját a szünetben tanultam be, Mártika segített benne. Gyorsan elmondta, hogy milyen mozdulatok követik egymást, alig volt fél órám megjegyezni. Nagyon izgultam. Sajnos az izgulás 20-30 %-ot levett a színpadi jelenlétemből, és sajnos nem múlt el akkor sem, amikor kimentem a színpadra, végig kísért a teljes darabon át. Volt, hogy nem izgultam egyáltalán, és ez furcsa is volt. A rosszul őrzött lányt táncoltam Pongor Ildikóval, aki akkor jött vissza a szülési szabadságáról a második gyermeke után. Nem izgultam, el is repedt a talpamban egy csont. Úgy táncoltam végig a második felvonást, utána hat hétre begipszeltek. Borzasztóan fájt.

Milyen ugyanazt a szerepet betanítani valaki másnak, amit már Ön is táncolt?

A diótörő herceg esetében a technikai részére és a zeneiségre szoktam fektetni a legnagyobb hangsúlyt. Amiket én hallottam instrukciókat és jótanácsokat a balettmestereimtől, azokat próbálom átadni a növendékeknek. Egy betanulási folyamat függ a darabtól és a szereptől. A diótörő hercegénél azért a technikára összpontosítok, mert nincsenek szélsőséges érzelmei, ezért itt nincs valami nagy mozgástér a játékra. Ugyan minden növendékből ki lehetne hozni előbb-utóbb a herceget, több energiával, személyes próbákkal, de erre nincsen lehetőség. Aki gyorsan tanul, és akiben megvan a herceg, azok közül fognak kikerülni a főszerepre. Már most vannak potenciális jelöltek a következő decemberi előadásokra, de az még nagyon messze van. Egy növendék, éppen tinédzser korban júniustól szeptemberig is elképesztő pozitív és negatív testi változásokon mehet keresztül. Valaki egy nyár alatt nő 5-10 centit, meghízik, lefogy, megszépül az izomzata stb. Éppen ezért a végleges döntéseket szeptember és október között hozzuk meg Macher Szilárd betanító balettmesterrel. Mindig többen vannak a szerepre, mint ahány szereposztás van. A próbafolyamat alatt derül ki, ki az a 3-4 legjobb növendék, akikből a végén valóban herceg lehet.

Mennyire szokott kritikus lenni velük?

Azt semmiképp sem szabad elfelejteni, hogy A diótörő minden növendék esetében plusz munka az év végén, egy megterhelő időszak. Szegényeknek mindig csak a hibákat soroljuk, mert ami jó, az természetes. Van persze dícséret is, mert sokat dolgoznak, és tisztességesen végzik a feladatukat, de jól tudják, hogy én őszintén megmondom azt is, ha valami nem tetszett egy előadásban. Volt olyan este, amikor nagy sikerük volt. Ott álltak a függöny mögött elégedetten, én pedig dühös voltam, mert szakmailag egyáltalán nem volt jó az előadás. De ilyen velem is milliószor előfordult azelőtt. Azt hittem, hogy ma este minden szuper volt, erre bejött a mester az előadás után és épp az ellenkezőjét gondolta. De előfordult az is, hogy én hittem pocséknak a szereplésemet, mégis mindenki más megdícsért érte. Ilyen ez a hivatás. Amikor fáradság vagy egyéb okok miatt nem sikerült egy előadásuk, mindig meg szoktam kérdezni a növendékeket, hogy akkor mi lesz, amikor egy évben százhúsz előadást fognak táncolni egy évben egy színháznál? Ott nem fognak mindig leszúrni. Leszúrnak egyszer-kétszer, utána kitesznek az együttesből, mert van, aki jobban helyt tud állni egy szerepben. A precizitást is most, az iskolában kell, hogy megtanulják. Hogy nem elég egyszer jónak lenni, mindig a maximumot kell nyújtani. Mindennel együtt ezek a gyerekek kiválasztott gyerekek, nem véletlenül vannak itt. Valami olyat tudnak, amit más nem az országban. Kaptak egy sanszot, de az már más kérdés, hogyan élnek vele. A döntés végső soron az ő kezükben van.

A képek A diótörő kulisszájában készültek a Magyar Táncművészeti Egyetemen.
Fotó: Czank Lívia