Kazinczy Eszter szigorú Mesternő. Azonban az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású, sokáig emlékezetes vizsgakoncertjét a végzős évfolyam az ő vezetésével adta. Nem csak emiatt volt érdekes beszélgetni vele. A vizsgakoncerten ugyanis a Magyar Táncművészeti Egyetem 47 hallgatója mutatta meg tudását, tehát igazi művészeti metszetet adott az Egyetemről az a háromfelvonásos est, amit már önmagában is ki kell pihenni. Ahogy öt esztendőt is. Erről, és sok minden másról beszélgettünk Kazinczy Eszterrel, címzetes egyetemi docenssel, aki idén Lőrinc György-díj elismerésben is részesült.
Nyár van, forróság, üres a város. Hallom, említetted az előbb, pihensz. Azonban igazából arra lennék kíváncsi, mit kell pontosan kipihenned?
Az elmúlt éveket, amit az idén végzős növendékekkel végig kellett dolgozni az utolsó napig, az utolsó – brnoi – turnéról való hazaérkezésig. Minden percben velük voltam. Rajtuk és a holnap igényein gondolkodtam akkor is, amikor nem együtt voltunk. Képtelen voltam kikapcsolni.
És milyen érzésekkel zártad le ezt a hosszú időszakot?
Legyek nagyon őszinte? Úgy éreztem, hogy össze vagyok verve, meg vagyok semmisítve, miközben nagyon boldog voltam, hogy a hallgatóknak elég nagy létszámmal sikerült szerződéseket kapniuk. 80 százalékuk együttesekben kezdi meg felnőtt létét augusztusban. A 16 végzősből végül csak hárman folytatják kicsit másképp.
Fotó: Bobál Kati
Az mit jelent, hogy kicsit másképp?
Egyikük abbahagyja a táncot, így döntött. Másikuk kortárstánc irányba mozdulna el, de még nem talált rá a helyre, ami igazán passzol hozzá. A harmadik tanítványom pedig hajón szeretne dolgozni, utazni a világban – ő válaszra vár.
És a másik 13 fiatal balettművész, velük mi lett?
Jó helyekre kerültek, többen remek helyre. Németh Lili nagy örömünkre a Magyar Nemzeti Balettbe kapott szerződést; Clémence Rhode Tallinnba, az Észt Nemzeti Operához; Gribovszki Sámuel Újvidékre, a Szerb Nemzeti Színházba. Gyakornokként szintén Újvidéken kezd Anastasija Dokic is – aki sajnos sérült volt hosszan ebben az évben. Hotorán Gergő pedig Varsóba került, a Lengyel Nemzeti Baletthez.
Nocsak, ez érdekes, pontosabban, értékes!
Ez nagy szó, igen. Örülünk Bajusz Levente szerződésének is a Győri Baletthez. Szűcs Liza felvételéhez a pilseni társulatba úgyszintén. Míg mások Bukarestbe (a Nemzeti Operett- és Zenei Színházba), Milánóba (TAM Balett együttesbe) illetve St. Pöltenbe (az Europaballettbe) kaptak szerződést.
Ez neked így megnyugtató, nem?
Persze, nagyon. Öt évet töltöttünk együtt, már csak emiatt is nagyon fontos nekem a jövőjük.
Címlapfotó és vizsgakoncert fotók: Horváth Adrienne
Azért ennyi együtt töltött idő, a maga feszültségeivel, szeretetével, munkájával, küzdelmeivel összekovácsolja az embereket. Azonban pontosan mennyi is az az idő, amit egy évfolyamvezető Mester a hallgatókkal tölt?
Amikor még fiatalabbak, akkor napi egy balettóra áll rendelkezésünkre (hétfőnként dupla), ami 1 óra 50 perc, plusz még hetente háromszor-négyszer további repertoár, illetve spicc óra, ami további egy-egy óra. Azonban, ahogy magasabb évfolyamokba kerülnek, akkor jönnek a balettversenyekre való felkészülések, az iskolai előadásokra való intenzív próbák, amik mind-mind plusz órákat jelentenek. A Mester munkája a darab kiválasztásától, a betanításon és a próbákon át a színpadra vitelig terjed. A tervezés és a munkamenet kitalálása sok, balett termen kívüli munkát jelent.ű
A koncert felé közeledve gyakran – vagy szinte mindig – a reggeli gyakorlattól késő délutánig szünet nélkül a teremben voltam. Otthon terveztem a következő hetet, vagy a másnapi gyakorlatot.
A család mennyit látott?
Érdemben nem sokat. Ezúton is köszönöm a türelmüket!
Az a tény, hogy ennyire munkaigényes művészeti ág a tánc, a mai kényelmes világban mennyire riasztja el az embereket? Nem csak a gyerekeket, esetleg a szülőket is.
Van ennek egy természetes periodikája. Aki hozzánk felvételizik, annak egy álom teljesülése (miszerint a színpadon táncol és gyönyörű) a legfelsőbb erő. A kezdeti években ráébrednek, hogy mennyi türelem, kitartás és energia befektetés szükséges hozzá, de ekkor még mindig nem riasztó. Beleállnak a helyzetbe! Magasabb évfolyamokban bizonytalanodnak el a hallgatók leginkább, amikor már kirajzolódik, hogy a befektetése mire volt elég. Szembesülnek erősségeikkel és a hiányosságaikkal is. Az ott nehéz pillanat. Volt egy tehetséges, ügyes növendékem, aki hetedik évfolyam után lesérült egy nyári kurzuson és októberben azt mondta, nem szeretné az egész életét föltenni erre a nagyon nehéz és kevés sikerrel kecsegtető hivatásra. Így inkább az orvosi egyetemen próbál szerencsét.
Mondjuk az is melós.
Igen. Ez is, az is. Érdekes, az egyik hallgatóm, akivel különösen sokat beszéltem, amikor országos diákkonferenciára készült egy koreográfiájával és segítettem neki felkészülni, azt mondta:
„Említette a mesternő, hogy ez az utolsó év milyen nehéz lesz. Sejtettük, de nem gondoltuk, hogy ennyire. Most, hogy túl vagyunk rajta, értem mire gondolt. Ennyire sokat még nem dolgoztunk soha.”
Régóta vagy a szakmában. Változik a munka, a művészet iránya? Több volt vagy kevesebb, mondjuk 30 esztendeje, amikor te voltál növendék?
Nehéz megmondani, hogy több, vagy kevesebb volt-e. Más lehetőségek adódtak. A balettverseny, mint motiváció nagyon ritkán jöhetett számításba. Amikor mi tanultunk, akkor nekünk a tanulás volt a lehetőség és a szívszerelem is egyben. Nem láttuk a világhálón, hogy Európában, Amerikában vagy Japánban mások hol tartanak, mi az elvárt szint. A szintet az iskola és az Operaház határozta meg számunkra. A kudarcot is másképp mérték, másképp éltük meg, mint a mai fiatalok. Nem találtunk vagy kerestünk hamar más megoldást, adtunk más irányt az életünknek. Túl akartunk lendülni a saját hibáinkon és csinálni akartuk tovább ugyanazt, amit szerettünk. Nem kételkedtünk az oktatóinkban sem.
Ebben változott a világ?
Változott.
Több a vélemény?
Több. Sok a külföldi lehetőség is. Van választásuk. Például egy-egy nyári kurzusra bármelyik hallgató elmehet a saját költségén. Azonban egy nyári kurzus az más, más a lelkület. Két hét alatt mindenki odateszi, amit tud. Nincs tétje, nincs szigorú elvárás. Így mindenki boldog, mindenki mindenkit dicsér. Ám ez nem valid értékmérő.
Egy kurzus más, mint az iskola vagy egy társulat, ahol több éven keresztül minden nap együtt kell dolgozni, és kénytelen-kelletlen szükséges szembesíteni a táncművészt – itt hallgatót – a hiányosságaival. Napjainkban ez különösen nehéz, mert a világ, a TikTok, az Instagram nem erről szól, de az élet nem nyári kurzus.
Emellett az is igaz, hogy az elvárás is évről-évre nő. Ahogy a sportban is van egy-egy új világrekord, amikor néhány századmásodperccel előbbre jut valaki, ugyanígy a balett is a sport módján halad előre. Tehát többet forognak, magasabbat ugranak…
És ezt jó látni.
Persze. A nagy klasszikus pas de deux-ök koreográfiája, a technikailag nehéz emelések, 30-70 év alatt mit sem változtak! Több, mint fél évszázada készültek sztár balettművészek számára. Ha belegondolunk, hogy most egy fiatal végzős balettművész a vizsgakoncerten bemutatja ugyanazt, amit Vlagyimir Vasziljev Albrechtként, vagy Fülöp Viktor Spartacusként a karrierje csúcsán, hatalmas teljesítmény.
Ezek szerint kilenc év alatt sok mindent meg lehet tanulni!
Igen, sok munkával. Kilenc év pont elég. Vannak iskolák, ahol csak nyolc évig tanítanak.
És mennyire kötődsz a végzősökhöz, a gyerekekhez, a fiatalokhoz, mennyire nehéz elválni? Igazából a nyár, a pihenés lehet, hogy egy leválási folyamat része is?
Erősen. Figyelnem kell, hogy ne kötődjek túlságosan. Ahány gyerek, annyi sors. Óriási teher megélni mindegyikükkel egyenként. Természetesen az is befolyásol, hogy ők milyen mértékben akarnak közel kerülni hozzád. Úgy látom, hogy a leválási folyamat nagyon hasonló, mint egy szülő-gyermek kapcsolatban. Az elején végtelenül lelkesek, nagyon szeretik a Mestert, nagyon sokat tanulnak, aztán jönnek a nehézségek. Akkor csökken a népszerűségünk, minket is okolnak a kudarcaikért. Az igazi vízválasztó az utolsó év, amikor meghallgatásokra mennek világszerte. Azt hiszem ekkor növik ki az iskolát, az oktatót. Ilyenkor már erőteljesen kifelé tekintgetnek. Látják, hogy egy együttesben másképp működik, és aszerint akarnak élni. Ezt bizonyos mértékig kell is hagyni.
Az interjú előtt készültél, látom, mindenfélét fölírtál. Mit?
Gondolatokat, adatszerűségeket. Az oktatásról, hogy a képesítő vizsgáig ragaszkodni kell az oktatási folyamathoz. Meg kell pontosan tanítani a lépéseket, a technikai elemeket, a táncot és magát a szakmát. Azután hagyni kell őket önállósodni. A 9. évfolyamban már művészetet kell tanítani, a táncot, mint kifejezőformát. Ebben nagy segítségemre volt Volf Katalin és Kováts Tibor kiváló balettművészek, kollégáim. Olyan kettősöket tanítottak be és próbáltak a koncertig, amit ők maguk is táncoltak. Ezek voltak a Genzanoi virágkarnevál, a Giselle és a Spartacus.
Nagyon nagy élmény volt látni a vizsgakoncerten.
A Spartacusra gondolsz? Az egy gyöngyszem. Seregi László első teljes estés nagybalettje. Hacsaturján zenéjére a végső búcsú kettőse tartalmában, formailag eleve felemelő. Volf Kati először dolgozott Samuval és Clémence-szal és nagyon finoman, értő kézzel építgette őket a koncertig. Hasonlóan szép eredményt ért el Bajusz Leventével, Iza Fasunnal is, és Kováts Tibor Hotorán Gergővel.
A fiatalok legjobb képességeinek bemutatása a legfőbb cél az oktatás végére és ahhoz, hogy a legtöbbet ki lehessen hozni belőlük, be kell hívni azokat a művészeket, akik a legjáratosabbak az adott szerepben és van művészi elképzelésük. A fiatalok is több tapasztalatra tesznek szert általuk. Hiszek a csapatmunkában.
A Waldorf iskolákban az osztálytanítók egy 8 éves ciklus után pihenőévet kapnak. Te kapsz?
Szerettem volna, de most erre nincs lehetőség. Új osztályt kapok, ötödik évfolyamot. Már meg is néztem az évvégi vizsgájukat.
És lesz dolog?
Lesz. Nehéz a váltás, kilencedik évfolyam után egy ötödik sosem könnyű. Először is meg kell ismernünk egymást, aztán itt újra a lépések megtanításán lesz a hangsúly, nem rögtön a művészeten.
Ha összegezned kellene az elmúlt évet, akkor jó volt, rossz volt? Milyen volt?
Amit erősen pozitívumként éltem meg, hogy álmodtunk egy nagyot a Vizsgakoncertet illetően, sok embert akartunk foglalkoztatni. Ez sikerült, mert – ezt is felírtam – 47 hallgatót mozgatott meg a Rajmonda, a koncert első része, ami már együttesi létszám. Sikerült betanítani és összeállítani a felvonást. Mindenképp sikerként élem meg, hogy a második évfolyamtól a kilencedikig tudtak szerepelni a gyerekek. A minőség garanciája volt, hogy bizonyos zárt számok próbáinak vezetését kollégáim vették át (Barna Mónika, Pőcze Eszter és Macher Szilárd), köszönet érte!
Összességében színes programot sikerült összeállítani és jól fogadták és táncolták a fiatalok. A második rész kettősein érezhető volt az exkluzív felkészülés, művészi eredmények születtek. Darai Tamás munkáját is ki kell emelnem, aki saját formanyelvét bátran alkalmazva, de a fiatalok képességeit is figyelembevéve nagyon eredeti koreográfiát készített számukra. Az utolsó rész Boleroja bátor választásnak bizonyult, erőteljesen kortárs stílusa miatt. A francia koreográfusnő (Virginie Brunelle) világát mégis hamar át tudta venni az osztály, mert volt benne egy közösségi fiatal erő és szabadság. Nem csupán stílusgyakorlat volt, hanem egy jól szerkesztett darab. Erre ráéreztek hamar. Ki tudtak engedni a két nehéz klasszikus felvonás után. Szerették.
Nagyszerű volt az egész, ezt tanúsíthatom. Láttam, és a szakmabéliek is ezt mondták.
Örülök neki, jó érzés. Reszkettünk tőle, hogy így összességében sok lesz. Utólag úgy tűnik, érdemes volt nagyot álmodni.
Tavaly kaptál egy rangos állami elismerést, a Magyar Arany Érdemkeresztet, most pedig a tanévzárón Lőrinc György-díjat vehettél át. Melyik a több, ezek az elismerések vagy a kilencedik végén egy fiatal, aki odamegy hozzád a legvégén és megölel?
Nyilván, amíg az ember nem kap elismerést, addig hiányzik. Azután átértékelődik. A hallgató ölelése sokkal többet ér, amit – nem csak a búcsú pillanatában – sokszorosan meg is kaptam.
Gondolom.
MD
