Yakovleva interjú

Ha csak csodás balanszot és piruettet teszel a színpadra, az  

                      nem fogja meg a közönséget

              – interjú Maria Yakovlevával –

Vetsera Mária szerepében debütált október közepén az Operában a bécsi Wiener Staatsballettől átigazolt orosz principál, Maria Yakovleva (Maria Jakovleva). Az orosz táncművész a szentpétervári Vaganova Orosz Balett Akadémián tanult, majd egy Mariinszkij színházi évad után a Bécsi Állami Operaház balett-társulatában töltött 17 évet, ahová ifj. Harangozó Gyula egykori balettigazgató hívta. Solymosi Tamással, a Nemzeti Balett vezetőjével pedig korábban több darabban is szólót táncolt, tehát a magyar kapcsolat mindig is jelentős volt a karrierjében. Interjúnkban a színpadi érzelmekről, a megtalált és elvesztett szerepekről, valamint arról is beszél, hogy balerina létére miért rövid a haja.

Szöveg: Kegyes Csilla           Fotó: Csibi Szilvia

Hogy érzi magát Budapesten?

Egy újonnan érkezetthez általában különleges a viszonyulás, mivel mégiscsak konkurenciát jelent a többi táncos számára, de én nagyon hálás vagyok az itteni kollégáknak, mert azonnal befogadtak, és nem volt olyan érzésem, hogy itt most bizonyítanom kell. No persze mindig bizonyítani kell.

Még akkor is, ha ön már világhírnévre tett szert?

Ez nem fontos. Tizenhét évig dolgoztam Bécsben, és mindenki ismert a színházban, a közönség is, itt azonban teljesen a nulláról kell kezdeni, még akkor is, ha tudod, hogy milyen tapasztalataid vannak. Ez egy másik társulat, másik közönség, új tanárok, új színpad, új helyzet, ahol be kell bizonyítanod, hogy van itt helyed.

Solymosi Tamás balettigazgató hívta önt ide. Korábban dolgozott már vele, partnere volt Bécsben, a Coppéliában és az Anyeginben is táncoltak együtt. Volt-e más oka is annak, hogy elszerződött Budapestre a Bécsi Állami Operából? Két évvel ezelőtt Manuel Legrist Martin Schläpfler váltotta a balettigazgatói poszton, és több modern, illetve újrakoreografált darabot állított színpadra. Ez is szerepet játszott a váltásában?

A korábbi igazgató, Manuel Legris vezetése idején is csodálatos modern előadások szerepeltek a repertoárban, a legismertebb és a legjobb kortárs koreográfusok művei, mint például David Dawson, William Forsythe, Jiří Kylián, Nataliya Horechna, Alexander Ekman munkái. Azok a művek, amelyeket Martin Schläpfler hozott Bécsbe, szintén jelentősek. A múlt szezonban például Hans van Manen egyik darabját állította színpadra, ami már nem is kortárs, hanem klasszikussá vált balett, sőt, lehet a neoklasszikus balett klasszikusának is nevezni. A szerző legendás Live című balettjét táncoltam (a mű egy táncos és egy operatőr közös koreográfiája, amely élő videóképek felhasználásával készül – a szerk.) egyedül a színpadon, és a kamera közvetlen közelről kísért. Ez a darab a nyolcvanas években készült, amikor még hatalmas újítás volt, hogy a kamera közelről rögzítette a balerina mozdulatait. Meg kellett tartani a néző figyelmét, nem tehetted meg, hogy akár egyet is sóhajtasz, mert a kamera mindent rögzít.

Egy klasszikus baletten felnőtt és jó néhány klasszikus szerepet eltáncolt művésznek nehéz átállni a modern balettre?

Nálunk úgy tartják, hogy ha valakinek klasszikusbalett-képzettsége van, akkor a klasszikus és a modern koreográfiákat ugyanúgy el tudja táncolni, mert a klasszikus képzés által magas szintre fejlődik a koordináció. Persze a modern technikával teljesen máshogy kell irányítani a testet. Miközben a klasszikus balettben tökéletesen egyenes hát és könnyedség kell, addig a modernben minél közelebb vagy a földhöz, annál jobb. Nehéznek kell lenned, a földet érezni, teljesen másképp használni a lábizmokat. Manuel Legris vezetése alatt több modern balettelőadásban táncoltam, valamint az ifj. Harangozó Gyula által színpadra vitt balettekben is.

Végül is miért döntött a Bécsből való távozás mellett?

Az ott töltött 17 év alatt szinte minden főszerepet eltáncoltam, nemcsak klasszikus, hanem neoklasszikus és modern koreográfiákat is, de úgy éreztem, hogy abban a repertoárban és abban a mennyiségű előadásban, ami most ott van, nem tudom használni a tapasztalatomat és nem tudok tovább fejlődni. Számomra ez egyszerűen egyenlő a halállal, mert a mi szakmánkban a karrier olyan rövid, hogy egy olyan, nevezzük tapasztalt balerinának, mint én, már csak néhány éve marad a színpadon.

Később nem szeretne tanítani?

Szeretnék, de az már nem színpadi lét. Annyira szeretem a balettet, hogy nem is hivatásnak nevezem, hanem ez az én lényegem. Négyéves voltam, amikor emellett döntöttem, és mind a mai napig szeretem. Mámort érzek minden alkalommal, amikor színpadra lépek.

(kiemelés)

Színpadon szeretek lenni, megmutatni magam a közönségnek és tovább fejlődni. Ez volt a legfőbb szempont, amiért Budapestre jöttem.

Nagyon érdekes a repertoár az Operában, igaz, sajnálatomra néhány darabot egyelőre levettek a műsorról az intézmény többi játszóhelyén. Megkaptam viszont MacMillan Mayerlingjében Vetsera Mária szerepét. A balerinák számára ez az egyik legérdekesebb szerep. Kilenc évvel ezelőtt már táncoltam, és érdekelt, hogy az azóta a színpadon és a magánéletben szerzett tapasztalatok mennyit változtattak az átélésemen. Az olyan karakterek esetén, mint Vetsera Mária, Júlia vagy Manon, a fiatalság nagyon szép a színpadon, de ha valaki nem élte át a szerelmet vagy a veszteség tragédiáját, akkor nem tudja átadni ezeket az érzelmeket. Minden alkalommal, amikor színpadra lépek, mindig más érzelmekkel táncolok, mint a próbákon. Az előadásokon teljesen más az atmoszféra. A partner is egész másképp cselekszik és reagál a közönség jelenlétében, jelmezben és a világítás hatására. Arra törekszem, hogy ne csak eljátsszam a szerepeket, hanem azonosuljak velük. Át akarom élni a tragédiákat, vagy legalább megpróbálni átérezni azt, hogy például a Mayerlingben eljut a szerelmesem ahhoz a végső döntéshez, hogy megöl engem és önmagával is végez. Az átélés fontos a közönségnek és a művészeknek is, mert akkor sohasem fáradnak bele a munkába. Még a romantikus A diótörő és Csipkerózsika esetén is fontos az érzelmek megélése. Azt lehetne mondani, hogy kérem, ez tisztán klasszikus technika, milyen történetet lehet itt eljátszani? Ha csak ennyit látsz benne, és ha csak csodás balanszot és piruettet teszel színpadra, az nem fogja meg a közönséget.

Ahogy említette, Vetsera Mária szerepében, a Mayerlingben debütált a Magyar Nemzeti Balettben. Mennyire nehéz ez a szerep?

Ez a karakter minden balerina számára nehéz. A történet kezdetén Mária még csak 14 éves. Nem könnyű egy kislányt megformálni, még akkor is, ha az édesanyámtól örökölt géneknek köszönhetően törékeny alkat vagyok. Mária a következő felvonásban, amikor bemutatják Rudolf főhercegnek, már 18 éves, és rögtön beleszeret a trónörökösbe. Itt, Budapesten egy hét alatt négyszer léptem fel ebben a szerepben, és minden alkalommal másik táncossal Rudolf szerepében. Az is izgalmassá tette a fellépést, hogy nem volt időnk próbálni két előadás között, tehát spontán kellett megoldani a közben adódó helyzeteket.

A következő hetekben már Mária hercegnő lesz A diótörőben. Szinte mindenkinek ez az első balettélménye. Önnek is? 

Számomra A diótörő különösen fontos, ugyanis amikor négyéves koromban édesanyám elvitt a Mariinszkij Színházba, ahol évről évre a Vajnonen-féle koreográfiát állítják színpadra, annyira elvarázsolt a balett, annyira túltengtek bennem az érzelmek, hogy csak ültem, és nem akartam a páholyból kimenni. Kérdezte is: mi történt? Mivel az orosz változatban Mása a főhősnő, azt mondtam, hogy én is Mása szeretnék lenni. Már akkor eldöntöttem, hogy ezt választom, és az álmom megvalósult. Életem során többféle változatban táncoltam már a darabot és mindegyik érdekes volt. Ugyanazt a történetet meséli el, csak másként. A Magyar Nemzeti Balett előadása Wayne Eagling koreográfiáját mutatja be, amelyhez Solymosi Tamás komoly koreográfiai munkát tett hozzá. A szentpétervári Vaganova Orosz Balett Akadémián minden szerepet megtanultunk A diótörőből, a Hópelyhek táncát, a Rózsakeringőt. Elkezdjük a fenyő alatt táncoló gyerekek szerepében, és végzősként a főszereplő Másaként fejezzük be. Később a sok változat közül táncoltam ifj. Harangozó Gyula, illetve Rudolf Nurejev koreográfiáját és természetesen a Vajnonen-féle verziót is.

A mesterei közül kik voltak önre a legnagyobb hatással a tanulmányai, a karrierje során, kivel szeretett a legjobban dolgozni?

Elsősorban ifj. Harangozó Gyula, akinek nagyon hálás vagyok, mert ő volt az, aki 19 éves koromban meghívott szólistának a Bécsi Állami Opera balett-társulatába. Látott a Vaganova Balett Akadémia végzőseinek vizsgaelőadásán, és egy év múlva ő lett a bécsi társulat igazgatója. Ő indította el a karrieremet. Manuel Legrist kell még kiemelnem. Vele hatalmas szerencsém volt, mert rajong az orosz balettiskoláért, ezt ő maga mondta nekem. Legrisnek Nurejev volt a mentora, növendékként és később a párizsi opera szólistájaként is állandóan orosz előadók felvételeit nézte, például Vlagyimir Szolovjovét. Elsősorban a nagy lelkünkért szereti az orosz balettiskolát, mert arra tanítanak minket, hogy megmutassuk az érzéseinket. A francia balettiskola ezzel szemben visszafogott, a lábtechnikája viszont kiváló. Tíz esztendő alatt (2010–2020), amíg Manuel Legris volt a Wiener Staatsballett igazgatója, az orosz balettiskolára ráépült a francia technika. Manuellel nagy szerencsénk volt, tíz évig gyakorlatilag el sem hagyta a balett-termet. Minden nap tanított bennünket, ő tartotta az összes próbát. Nem lehetett lazítani, az előadásokra úgy felkészültünk, hogy nem haltunk meg a színpadon. Amikor a színfalak mögött nézte a darabot, szabályszerűen féltünk tőle, mert minden lépést tudott, azt is, hogy mit várhat el tőlünk. Minden apróságot, hibát észrevett, és egy szavával helyre tett. Az előadások, amiket Bécsbe hozott, értékes tapasztalatot adtak. Boldog vagyok, hogy a vezetése alatt dolgozhattam.

A balerináknak általában hosszú a haja, ez szinte kötelező. Mikor vágatta le és miért?

Már 14 éves korom óta álmodoztam arról, hogy levágathassam a fenékig érő hajamat. Szerettem volna olyan rövidet, mint amilyen édesanyámnak volt, persze ő megtiltotta. Aztán a Vaganova Balett Akadémián elképzelhetetlen lett volna rövid hajjal megjelenni, amikor végeztem, a Mariinszkij Színházba kerültem, aztán Bécsbe, és ott sem volt módom levágatni. 2014-ben egy komoly sérülés következtében meg kellett műteni, majd a kórházból kijövet egyenesen a fodrászhoz mentem, és kértem, hogy vágja le rövidre. Most a fellépésekre kis kontyot tűznek fel, ha pedig hosszú haj kell a szerephez, azt is megoldják parókával. Egyébként mindig is lázadó voltam, és ez a rövid haj jól tükrözi az egyéniségemet.

Ukrajnában háború zajlik. Ilyen nehéz nemzetközi helyzetben hogyan látja az orosz kultúra képviselőinek, a művészeknek a jövőjét és a lehetőségeit a világban?

Ha csak Marius Petipára vagy Csajkovszkijra gondolunk, A hattyúk tavára, a Csipkerózsikára és A diótörőre, akkor tudjuk, hogy ez a három klasszikus mű a világ valamennyi színházában műsoron van. Az orosz kultúra hatással volt és van ma is a világra. Természetesen nagyon elszomorít, hogy az ottani események milyen következményekkel járnak az orosz művészekre. A saját bőrömön is érzem. Orosz vagyok, orosz a családnevem, és hiába éltem, dolgoztam 17 évet Ausztriában, elkezdődött, hogy nem hívnak különböző fellépésekre, és nem szakmai okokból. Ez pedig szomorú és bántó, ám nem én vagyok az egyetlen. Nagyon remélem, hogy ez az egész helyzet normalizálódik, és azokban az országokban, ahol letiltották az orosz műveket, elhalasztották az orosz zenei koncerteket, ott is minden visszatér a régi kerékvágásba. Természetesen a háború nem megoldás, de az orosz emberek, az orosz kultúra eltaszítása sem elfogadható.