Szinte minden kislány – és több kisfiú is – vágyik egyszer arra, hogy balett-táncos legyen. Hogy kinél marad pusztán hobbi, és ki választja végül életcélul ezt a különleges hivatást számtalan tényezőtől függ. Ugyan nem szükséges előképzettség ahhoz, hogy valaki jelentkezzen a Magyar Táncművészeti Egyetem felvételijére, mégis a legtöbb ide vágyó tíz év körüli gyermek először amatőr balettórákon ismerkedett meg a tánc szeretetével. Paksa Eszter klasszikus balett táncpedagógus évtizedek óta keresi balettóráin a fiatal tehetségeket, majd készíti fel őket az egyetem felvételijére. Több sikeres balettművészt is ő fedezett fel, például Majoros Balázst, aki a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosa lett. A következő beszélgetésben saját szakmai tapasztalatait és történeteit meséli el arról, hogyan lehet akár óvodás kortól az egyetem kapujáig kísérni egy tanítványt.
Négy éves a legfiatalabb tanítványod. Ha az ő korosztályát vesszük alapul, körülbelül öt-hat éved van arra, hogy a balettóráid keretein belül ‘elérd’, megpróbálják a Magyar Táncművészeti Egyetem felvételijét, és hivatásul válasszák maguknak a balettművészetet. Egyáltalán honnan lehet tudni ilyen kiskorban, hogy elhivatott (lesz) valaki a tánc iránt?
Az igazság az, hogy beszélgetni kell a tanítványokkal. Sok minden kiderül olyankor. Ahogyan telnek az évek kialakul közöttünk egyfajta bizalom. Olyan dolgokat is megosztanak velem, amelyek egy átlagos tanár-diák viszonyban nincsenek jelen. Érzem, ha többet jelent valakinek a tánc, csodálatos érzés látni, hogyan lesz egyre komolyabb tevékenység egy szabadidős foglalkozásból. Eleinte persze ez egy „játék”, egy örömforrás az ovisok számára. Ahogy telnek az évek, már több, mint hobbi, akkor az órán való jelenléte sem pusztán aktív egy kisgyermeknek, hanem mindennél jobban várja a héten, hogy beléphessen a táncterembe. Az óráimon fegyelem van, szeretem a rendet, viszont simán levesznek a lábamról, és minden mókára kapható vagyok. De ha elkezdődik az oktatás, már csak a feladatra koncentrálunk. Igyekszem a tánc szeretetén túl ezt a tudatosságot is átadni nekik. Valljuk be, azért sokan gondolják, hogy a balettnek van egyfajta monotonitása. Egy idő után a balett rúd mellett végzett megszokott, ám igen fontos gyakorlatok az óra elengedhetetlen részei. Onnantól kezdve pedig, hogy valaki gyermekként az imádott plié vagy tendu gyakorlatáról beszél, amit ráadásul egy balett rúd mellett végzünk, sejti az ember, hogy a balett olyan különleges élményt ad számára, hogy lesz folytatás, hosszútávon. A mai pörgös világban igyekszem még jobban figyelni a tanítványaim rezdüléseire, bízni a belső megérzéseimben, hogy kiből lehet táncművész. A megérzéseim eddig soha nem hagytak cserben, de a kiemelkedő tehetségeken túl a többi gyermekért is felelek. Nem lesz mindenkiből művész, de nem is ez a cél.
Szoktak kérdezni a szakmai múltadról?
Igen, az is egy szintje a folyamatnak. Érdekli őket, mikor döntöttem el, hogy a balettel szeretnék foglalkozni -egyébként hét-nyolc éves voltam, amikor már tudtam, hogy a tánc valamilyen formában biztosan az életem része lesz-, mennyit tanultam, hogyan telt egy napom, a szüleim hogyan viselték a távollétemet. Szoktam mesélni nekik a kollégiumi évekről, hogy az egy kicsit nehéz volt a család hiánya miatt. A támogató családi háttér lelkileg erősíti a gyerekeket, ezt én magam is éreztem, hogy milyen biztonságot ad.
A tanítványaidat, akik korban már elértek a döntés pereméhez, szeretnének e a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanulni, elhoztad a néhány hete megrendezett nyílt napra. Mit ad egy ilyen nyílt nap a gyerekeknek, és adott esetben mit a szülőknek?
A nyílt nap nagyon fontos, mert a gyerekek kaphatnak egy képet arról, hogy mi a különbség, amikor a szabadidejükben többnyire heti kétszer eljárnak hozzám balettórára, és milyen, amikor már tudatosan építhetik a karrierjüket a hét minden napján. Kértem őket, hogy főleg az alsóbb évfolyamok bemutató óráit nézzük meg, hogy lássák az útnak az elejét, ami a legkorábban éri majd utol őket, ha jelentkeznek és felvételt nyernek. A nyílt napon bemutatott előadás a Színházteremben hab a tortán, az a bizonyos balett varázsa tütükkel és spicc-cipőkkel. Ez mind elengedhetetlen az összképhez. A nyílt napra a szülők is el szoktak jönni velünk, és igyekszem figyelni, mire milyen reakcióik vannak.
Fel szoktad lelkileg készíteni őket arra, gyerekeket és szülőket egyaránt, ami a felvételin, és utána következik?
Abszolút! A felkészítést már kisiskolás korban szoktam elkezdeni. Nem csak a tanítványaimnak, az egész családnak nagy változás az, ha a balett, mint élsport van jelen valaki életében. A szülők leginkább attól szoktak félni, hogyan tudnak majd „asszisztálni” mindehhez. Nem is attól tartanak elsődlegesen, hogy meg lehet e élni balettművészként, vagy mi lesz, ha jön egy sérülés, hanem hogyan tudják megszervezni a mindennapokat, mi vár rájuk az első években.
Tapasztalataim szerint az apukákat kicsit nehezebb meggyőzni. Érzelmileg teljesen másképp gondolkodnak erről a pályáról, mint az anyukák. Sokszor mondják, hogy biztosabb hivatást szeretnének a gyereküknek a balettnél. Én pedig azt szoktam erre válaszolni, kétségtelen, hogy vannak rizikói, de manapság már semmi sem biztos. Azt természetesen nem tudhatom, hogy a gyerekének 2028-ban lesz e szerződése egy társulatnál, de irányt mutathatok, s a következő időszakot pontról-pontra el tudom mesélni, amit én is megéltem, ez általában meg is szokta nyugatni őket. Illetve nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a gyerekek a közismereti tárgyakból sem maradnak le, hiszen az egyetemen a tánc mellett iskolába is járnak. Így, ha bármi közbejön, például egy sérülés, akkor is vissza tudnak csatlakozni legrosszabb esetben az iskolai oktatásba. A tanulás elengedhetetlen még a balett mellett is.
Milyen módszert alkalmazol a balettóráidon?
Ugyanazt a tananyagot tanítom nagyjából ugyanannyi órában, mint az alapfokú művészeti oktatásban tanuló gyermekek, de én testreszabom az anyagot. Megvan a hagyományos Vaganova-rendszer, de figyelem a gyerekek testi-lelki fejlődését is. Ha szükséges, akár három kislányért is vissza veszek a tempóból. Talán ezért is tudok megnyitni olyan gyerekeket, akik egyébként ebben a kötött formában nem tudnának megfelelni, kiegyensúlyozottan teljesíteni. A türelem sokszor csodákra képes. A most felvételire készülő kislányaim közül kettő ilyen is van. Meggyőződésem, ha keretbe szorítottam volna őket, akkor kevesebbet értem volna el náluk, mint így. Egyébként rendhagyó módon a klasszikus balettórák keretein belül nálam szokott improvizáció lenni. Hagyom őket kibontakozni, így fejlődik a személyiségük. Az egyik 20 fős csoportomból eleinte volt három-négy kislány, akiknél szinte biztosan lehetett tudni, hogy bármilyen zenére képesek bármikor táncolni, de a másik tizenhat tanítványomról ez már nem volt elmondható. Aztán csoportosan kezdtünk el improvizálni, és idővel rájöttek, hogy ez nekik is megy, egymást másolták. Megfigyelhető volt, ha a többiek megtapsolták őket, nekik is sikerélményük volt, magabiztosabbak lettek. A félénkebbek is motiváltabbak lettek, s már nem lehajtott fejjel sétáltak be a terembe óra előtt, hanem büszkék voltak saját magukra. Elmondhatatlanul fontos, hogy érezzék a biztonságot! Bíztatom őket akár csapatban vagy párban dolgoznak, és minden alkalommal új dolgok születnek. Nekünk is vannak nyílt óráink, de ez inkább bemutató a családoknak. Hívhatjuk vizsgának, mert ugyanaz történik, mint egy vizsgán, csak más a hangulat. Tehát folyamatosan ismerkednek az ilyen szituációkkal is, amelyek segíteni fogják őket, ha majd a felvételire kerül a sor. A balettóra keretein belül mostanában szoktunk olyat játszani, hogy pont úgy nézem őket, ahogyan majd a vizsgabizottság fog viselkedni, nézem, hogy mennyire hajlékonyak, mennyire tágak stb. Gyakoroljuk az érzést, milyen élmény lesz, hogy ne az éles felvételin szembesüljenek ezekkel először. Számomra fontos a dicséret, soha nem a hiányosságokra hívom fel a figyelmet, hanem igyekszem észrevenni, hogy magához képest miben fejlődött valaki, s ezt kiemelni. Az oktatási módszerem, az útmutatásom mellett az egyetem nyílt napja volt az, amely megerősítette őket a döntésükben, hogy felvételizni szeretnének az intézménybe.
Az interjú folytatódik…
Fotó és Szöveg: Czank Lívia
