Az EFOP 3.2.6-16-2016-00001 azonosítószámú A tanulók képesség-kibontakoztatásának elősegítése a köznevelési intézményekben című projekt keretén belül Dr. Lőrinc Katalin egyetemi tanár és Kropf Mineá mesternő is önálló programokat kidolgozva indultak el az ország különböző tájaira, főleg kisebb városokba, hogy olyan gyerekeknek mutassák meg a mozgás örömét, akik alapfokú művészeti foglalkozásokat is tartó intézményekbe járnak. A programról és az eddigi szerzett hasznos tapasztalatokról, élményekről kérdeztük őket.
Dr. Lőrinc Katalin a “Mit mondhat el rólunk a mozdulat?” címet viselő mozgásérzékenyítő beavató programjában segítségére voltak a moderntánc-művész szak II. évfolyamos növendékei is. A csapat a főpróba alkalommal együtt idén 14 intézménybe jutott el. A program kiegészült a Lábán és mi című előadással, amely további 3 intézményt érint. A program júniusban zárul le.
Miért tartod fontosnak, hasznosnak a “Mit mondhat el rólunk a mozdulat?” programot?
Két nagyon fontos hasznossága is van a beavató programnak. Elsősorban, hogy olyan gyerekekhez tudtunk elérni, akiknek azelőtt még nem volt részük ilyen élményben. Számomra nagyon szimpatikus volt az ötletben, hogy kimondottan nem budapesti helyszínekre látogattunk el, hanem olyan kisvárosokba és településekre, ahol a gyerekek nagyrésze soha nem találkozott a tánc ilyen formájával, sőt, még színházba se jutottak el eddig életük során. Emellett fontos megemlíteni, hogy egy általános iskolás, felső tagozatos diáknak újdonság a saját testével való kapcsolata, tudatossága, izgalmas rájönnie, tulajdonképpen mire is képes a saját teste, mint kifejezőeszköz, hogy mit tud elárulni önmagáról. A programban résztvevő intézmények alapfokú művészeti iskolák, tehát a gyerekek így vagy úgy, de már találkoztak a tánccal. A legtöbb alkalommal viszont az órákon diktálnak nekik információkat, a tanárok megmutatják, mit kell csinálniuk, és azt kell pontosan követniük. Így viszont a gyerekek nem feltétlenül jutnak el ahhoz a tudáshoz, hogyan is tudják önállóan, saját mozdulatokkal kifejezni önmagukat. Ebben vagyunk mi a segítségükre a játékos feladatokkal.
A program másik hasznossága az a hihetetlen tapasztalat, amit mi szereztünk az iskolai látogatások alkalmával. A modern szakos növendékek és én is mindegyikből tanultunk valamit. Ők is olyan iskolai keretek között nőnek fel, mint a legtöbb diák, bemennek egy terembe, és a tanár megmondja mit és hogyan csináljanak. Ez a munka tehát őket is segítette, hogy szellemileg ne kényelmesedjenek el, tudjanak önállóan is gondolkodni, problémákat megoldani, építi a személyiségüket, az empátiájukat. Én mindig arra tanítom őket, hogy reflektáljanak arra, ami velük történik, vegyék észre, hogy mi van körülöttük.
Hogyan néz ki maga az óra, amit a gyerekeknek visztek?
A programhoz volt egy forgatókönyvem, amit kidolgoztam, de a megvalósításban, a folyamatos ötletelésben már a segítségemre volt a modern évfolyam is. Képesek voltak a felkészülési fázisban aktívan részt venni, és úgy felépíteni a bemutató órát, hogy nem egy sémát kellett begyakorolniuk, hanem sokszor volt szükség improvizálásra is. Ugyanis ebben az esetben nem egy konkrét előadást próbáltunk a színpadra, hanem a helyszínen, az ottani iskolás gyerekekkel együtt formálódott az óra menete. Hogy egy kicsit visszatérjek még a hasznosságra, ez a jelenlét is sokban segítette a növendékeim önállóságra való ösztönzését. És a legjobb példa minderre egy vírusjárvány volt, ami engem is ledöntött a lábamról. Nem tudtam elmenni az utolsó napon három iskolába Bonyhádra, Szekszárdra és Bajára. De a modern szakos gyerekek már betéve tudták a programot, azt is, hogyan szoktam vezetni az órát, milyen szövegeket mondok stb. Önállóan is képesek voltak helytállni, és én nagyon büszke voltam arra, hogy ilyen talpraesettek.
Az órákon az első percekben persze érezhető volt némi zárkózottság a gyerekek részéről. A székeket patkó formában tettük le a terem közepére, persze mindenki a barátnőkkel, barátokkal akart egymás mellett ülni. Nekünk, négyünknek a patkó szélén hagytak ki székeket, nem maguk között, a szisztéma szerint viszont mi is a gyerekek között ülünk. Anélkül kezdett hamar felengedni a hangulat, hogy én bármi olyat mondtam volna, “Jaj, nem kell félni, mindenki jól fogja magát érezni.”A közös, egyszerű mozdulatokkal a félsz szépen-lassan kezdett feloldódni, főleg, amikor elkezdtünk bizalomjátékokat játszani. Például a kontakt technikának az egyes elemeit hoztam nekik, mi fog történni, ha két ember egymásnak dől, mi lesz az eredménye egy ilyen ‘találkozásnak’. Itt már bőven volt kacagás és jókedv, és én ezt a viselkedést bátorítottam bennük. Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy tanárnő rászólt az egyik kisfiúra, ne beszéljen, de én kértem, hogy ne hagyja abba, ha belőle ezt hozza ki a játék. Nagyon nehéz az általános közoktatási közegbe bevinni azt az attitűdöt, hogy merjen valaki saját maga lenni. Ha abból a kisfiúból az a bizonyos gyakorlat a beszédet váltotta ki, akkor hagyni kell érvényesülni. Ez is egy óriási előnye szerintem ennek a programnak.
Milyen korosztályok vettek részt a programban?
Nagyon vegyes volt. Én 10-15 év közötti gyerekekre dolgoztam ki a forgatókönyvet, de rögtön az első alkalommal beültettek az órára egy csapat elsőst és másodikost. Volt, ahol egyszerre két különböző korosztály is bent volt a teremben, egy ötödikes és egy hetedikes csoport. Az ő korukban ez a két év is nagyon sokat számít még. Ott kezdetben nehezebb dolgunk volt, de így is működtek a játékos feladatok. Eredetileg másfél órás programról volt szó, de a partnerintézmények sok esetben egy negyvenöt perces órát tudtak biztosítani számunkra. Mindig aszerint szelektáltam a feladatokat, hogy éppen melyik korosztállyal vagyunk, mire lenne a leginkább szükségük, mitől éreznék jól magukat. Engem is meglepett, hogy az esetek túlnyomó többségében mindenféle probléma nélkül zajlottak le az órák.
Hogyan látod, hasznos lenne, ha a jövőben is folytatódna tovább a beavató program?
Én nagyon amellett vagyok, hogy menni kell tovább. Megcéloznám azokat az iskolákat, ahol a gyerekek még egyáltalán nem találkoztak mozgással és tánccal. Sok pici tánctörténeti tudnivalót is viszünk az órára, megmutatjuk, hogyan táncoltak régen, illusztráljuk a történeteket, és persze együtt mozgunk. Utóbbit azért is tartom rendkívül fontosnak, mert így országszerte láthatják a gyerekek, milyen oktatás zajlik a Magyar Táncművészeti Egyetemen, hogy mit tudnak a mi növendékeink. Minden óra végén kérem a gyerekeket, hogy írjanak fel kérdéseket egy kis cetlire, ami eszükbe jutott a program alatt. Az egyik alkalommal ez volt felírva egy papírra: “Nem láthatnánk még egy kis táncot a táncosoktól?” És persze sokan kérdezősködnek az oktatásról, hány évig gyakorolnak a táncosok, hány órát egy nap, hogyan néz ki egy napjuk stb.
Kropf Mineá mesternő egészen kicsikkel, 6-11 éves gyerekekkel találkozik, számukra dolgozott ki hasznos táncprogramot, amely foglalkozás már másfél éve zajlik sikerrel. Az ő órája az “Izeg-mozog!” nevet kapta. A programban részt vettek a Magyar Táncművészeti Egyetem két moderntánc-művész szakos II. évfolyamos hallgatója, Doriti Katerina és Strenner Antal, valamint két színházi táncművész szakos I. évfolyamos hallgató, Pecz-Péli Luca és Kercsó Attila is.
Milyen táncstílusokkal ismerkedhetnek meg az órádon a gyerekek?
Partnerintézményekről beszélünk, tehát a gyerekeknek már van némi előképzettségük balett vagy néptánc megközelítésből. Egy prezentáció formájában mindenféle táncstílusról mesélek nekik, egy szélesebb spektrumon kaphatnak információkat arról, mi is a tánc valójában. A bemutató után persze táncolunk is, egyszerű lépéseket tanítok nekik. Kitaláltam egy játékot, három lépés a neve. Jobb láb, bal láb, jobb láb, vagy fordítva, bal láb, jobb láb, bal láb, teljesen mindegy, ki hogyan kezdi el. Ebből a három lépésből számtalan tánc megtanítható, mert ezek a lépések adják hozzájuk az alapot. Ilyen a bécsi keringő, a salsa, a néptánc, de még a hiphop is, csak persze a ritmizálás változik mindegyiknél. Ezzel szoktam kísérletezni, kíváncsi vagyok, kitalálják e maguktól, melyik tánc micsoda.
Nehéz volt a kicsik bizalmába férkőznöd vagy könnyen befogadtak maguk közé?
A legkisebb tanítványom hat éves volt, a legidősebb tizenegy. Először mindannyian féltek egy kicsit, de vagyok olyan nyitott személyiség, hogy hamar feloldódott a hangulat. Közel éreztek magukhoz, mert fiatal vagyok, sokat viccelődtem velük, és mosolyogtam, emiatt ők is bátrabbak és elevenebbek lettek. Az óra gyakorlatilag két részre bontható. Először felteszek nekik egyszerű, tánccal kapcsolatos kérdéseket, ki milyen táncstílust ismer. Nagyjából már itt ki szokott derülni, mi az, amiben újat tudok majd mutatni nekik. Sok felvételt nézünk együtt, képekkel illusztrálom az egyes táncokat, átbeszéljük, melyikhez milyen ruhát szoktak viselni a táncosok. Utána kezdődik az óra gyakorlati része, az a bizonyos három lépés. A program ezen részén a gyerekek már felszabadultan, jókedvűen táncolnak velünk.
Miért látod hasznosnak a programot?
Nagyon vegyes tapasztalataim voltak az elmúlt másfél évben. Volt olyan iskola, ahol a gyerekek felkészülten, örömmel fogadtak minket, és minden közös játékban azonnal benne voltak. De voltak olyan intézmények is, ahol megdöbbentő volt látnom, mennyire nem tudnak semmit a gyerekek az egyes táncstílusokról, csak arról a kevéskéről, amiket az ének/zene órán például tanulnak. Ezért nagyon hasznosnak látom az ‘Izeg-mozog’ programot, mindig öröm valami újat mutatni, látni, hogy a gyerekek játszva tanulhatnak táncolni.
Szöveg és fotók: Czank Lívia
(A fotók a II. évfolyamos moderntánc-művész szak próbáin készültek.)
További életképek, amelyek a program alatt készültek:
