Meghívó

Tánc és zene

Nagy sikerű műhelykonferenciát rendezett 2023. május 5-én a Magyar Táncművészeti Egyetem Művészetelméleti Tanszéke. Az előadások tematikája a két szorosan összefonódó társművészet, a tánc és zene kapcsolatát járta körül. Az előadók, a tanszék oktatói – Daru Andrea, Dóka Krisztina, Gara Márk, Gelenczey-Miháltz Alirán, Kovács Ilona, Kővágó Zsuzsa, Retkes Attila és Sirató Ildikó – a legkülönbözőbb nézőpontokból reprezentálták a tánc- és zenetörténet egy-egy szeletét az ókortól napjainkig.

Szöveg: Kovács Ilona (az MTE Művészetelméleti Tanszékének vezetője)

Képek: Csillag Pál

Dóka Krisztina az 1930-as évek Gyöngyösbokréta mozgalmának zenei folklorizmusával foglalkozott. Kutatástörténeti előzményként megtudhattuk, hogy az előkészületi stádiumban lévő Gyöngyösbokréta-monográfiához már jelentős forrásgyűjtemény áll rendelkezésre (színlapok, műsorok, sajtóanyagok, fotók, mozgóképfelvételek), korabeli előadások dokumentumaiból azonban meglehetősen kevés információink arról, hogy az előadások keretében milyen zenei produkciókat láthatott a közönség. További kutatás tárgyát képezi az is, hogy a táncelőadásokat milyen zenével, illetve kik kísérték. Az előadás rámutatott arra is, hogy a Gyöngyösbokréta mozgalom hogyan járulhatott hozzá egy-egy műfaj zenei folklorizmusához, illetve dal terjesztéséhez.

Kovács Ilona A tánc szimbolikája Dohnányi Ernő Cantus vitae (op. 38) című szimfonikus kantátájában és Sirató Ildikó Zenés színjátékok és koncertdarabok Az ember tragédiájához kapcsolódva című előadása Madách Imre születésének 200. évfordulója előtt tisztelgett. Petőfi Sándorhoz hasonlóan szintén 1823 januárjában született a „magyar Faust” megalkotója, akit mintha kissé háttérbe szorítana a Petőfi-megemlékezések sora, pedig Madách fő műve a magyar irodalom egyik megkerülhetetlen alkotása. Ezt a hiátust igyekezett a maga szerény eszközeivel orvosolni ez a két előadás. Az ember tragédiája legfontosabb inspirációs forrása Goethe Faustja volt, de Madách nem másolta szolgai módon a német szerző művét. A legfőbb különbség a két mű között talán az, hogy Goethe a semmivel meg nem elégedő ember portréját festette meg. Alkotásában az alku Mefisztó és Faust között köttetett, a tét pedig Faust lelke, Madáchnál azonban Lucifer és Isten harcának vagyunk tanúi. Itt az a kérdés, hogy sikerül-e Ádámot kiábrándítani annyira, hogy öngyilkosságot kövessen el. Dohnányi Ernőt fiatalkorától foglalkoztatta a téma, és több évtizedes érlelődési folyamat után végül magnum opus-át alkotta meg Madách szövegének felhasználásával, pozitív kicsengést adva a befejezéssel. A több mint ötszáz előadót foglalkoztató kompozíciót 1941-es bemutatója óta (a premiert is beleszámítva) összesen négy alkalommal szólaltatták meg, ezért is fontos, hogy beszéljünk róla, foglalkozzunk vele. Sirató Ildikó azokról a művekről adott összefoglaló színpadtörténeti áttekintést, melyek a Tragédia 1883. szeptember 21-i Nemzeti Színházban lezajlott ősbemutatójától napjainkig, 2023. április 12-ig valamilyen módon (például kísérőzeneként vagy éppen balettlibrettóként) alapul vették Az ember tragédiáját.

Gelenczey-Miháltz Alirán izgalmas témát választott: a Csend koreográfiájáról beszélt. Sok táncábrázolás maradt ránk az ókori egyiptomi sírokból, templomokból, amelyek jelentését (néhány lakoma-ábrázolás kivételével) nem sikerült teljesen megfejteni, jelentős szakmai próbálkozások ellenére sem. A kivételek közé tartozik az egyik legrégebbi temetkezési rituáléhoz kapcsolódó páros férfitánc, amelyet többezer évig adtak elő, és amelynek jelentését többé-kevésbé ismerjük is. Ehhez a tánchoz viszont nem járult zene, de ha mégis, akkor az maximum az ütős hangszerek használatára korlátozódott. Az előadás arra kereste a választ, hogy milyen mélyebb okokra vezethető vissza e különös megjelenítés egy olyan kulturális közegben, amely (az ábrázolások tanúsága szerint) mind szakrális, mind pedig világi kontextusban gazdag hangszeres kísérettel látta el a rituálékban részt vevő táncosok mozdulatait.

Kővágó Zsuzsa a figyelemfelkeltő Illúziók csapdájában címet adta előadásának. W. A. Mozart és a táncművészet kapcsán három 20–21. századi koreográfus munkáját idézte meg, akik műveikben a rokokó világának infernális hazugságait tárták fel Mozart-zenékre megálmodott zseniális koreográfiáikkal. Mondandóját Jiří Kylian Petit Mort, Angelin Preljocaj A park és Foltin Jolán a Fesztiválzenekar Don Giovanni előadásához készült mozgás-invencióival illusztrálta.

Gara Márk romantikus témát választott: a Mlada-mese három feldolgozásáról beszélt. A szláv téma meglehetősen népszerű volt a 19. századi alkotók körében, ezúttal három feldolgozásával ismerkedhettünk meg: Ludwig Minkus és Marius Petipa balettet készített belőle 1879-ben, az orosz Ötök kollektív művet kívántak belőle létrehozni, végül Rimszkij-Korszakov balettoperát komponált a témára, melyet 1892-ben mutattak be. Elérhető formában csak az utóbbi létezik. Az előadás részben arra mutatott rá, hogyan keverednek a műfajok, részben pedig arra, hogy miért volt ennyire érdekes ez a téma abban az időben.

Daru Andrea több tudományágat összekapcsolva Test-lélek-mozgás és ritualitása Bartók Béla életében és művészetében címmel Bartók személyes életéből mutatott példákat a zeneszerző mindennapi rituáléira, és olyan rituálékra is melyek kompozícióiban is megjelentek.

Egy életreform fókuszú, antropológiai összefoglalást mutatott be, aminek szemszögéből nemcsak Bartók műveiben, hanem az életében és életvitelében is megjelenő táncot, mozgást, testképet mutatta be. Az előadás megvilágította, hogy ezeket a szokásokat és rituálékat a komponista egészségi állapota, a különféle életreformokkal való megismerkedése és a népzenekutatás inspirálta, ezen ismeretei pedig megjelennek a kompozícióiban is. Példákat láthattunk a három színpadi műből – A kékszakállú herceg című operából, A fából faragott királyfi balettből, A csodálatos mandarin pantomimből – és a Cantata profanából is.

A műhelykonferencia utolsója Retkes Attila előadása (Jazzbalett – Pillanatkép Eck Imre és Gonda János műhelyéből) volt, melyből sok értékes adatot és eseményt tudhattunk meg a modern magyar jazzről. Ennek születése idején (1962–1965) Budapest egyik legfontosabb kulturális színtere az Egyetemi Színpad volt, amely az Eötvös Loránd Tudományegyetem támogatásával jött létre, az egyetem Bölcsészettudományi Karának Pesti Barnabás utcai épületében. A színpad adott szervezeti keretet – és bizonyos értelemben politikai védelmet – az 1948 óta működő Bartók Béla Egyetemi Énekkarnak, az 1957-ben alapított Egyetemi Koncertzenekarnak, valamint az Universitas Együttesnek – ez utóbbi tagjai közül többen hivatásos színművészek lettek. Ugyanitt alakult meg az Universitas Bábstúdió, az ELTE Amatőrfilm Klubja és a Balassi Bálint Szavalókör. 1962-től a jazz szórványosan (évadonként három-négy alkalommal) kapott helyet a színpad programjában – Pege Aladár és Szabados György együttesét többször is visszahívták. A jazz és a társművészetek találkozásának korai magyarországi példája a Pécsi Balett és Gonda János együttesének közös produkciója, a Jazzbalett (koreográfus: Eck Imre), amit 1965. március 10-én mutattak be, majd ezt követően még nyolc estén, jelentős sikerrel játszottak az Egyetemi Színpadon. Retkes Attila előadása elsősorban a Jazzbalett művelődéstörténeti kontextusát vizsgálta.

Aki esetleg nem jutott el a konferenciánkra, de a fenti összefoglalóval sikerült felkelteni a kíváncsiságát és az érdeklődését, annak jó szívvel ajánlom a Tánctudományi Közlemények majdani 2023/2. számát, melyben olvashatók lesznek a fentebb ismertetett előadások.