A Magyar Táncművészeti Egyetem növendékei és hallgatói közül sokan, közel százan, olyan messziről érkeztek tanulni az intézménybe, hogy nem tudnak a családjukkal élni otthon. Az egyetem által működtetett kollégium legfiatalabb lakója tizenegy, a legidősebb elmúlt húsz éves.
A nevelői szobában ülök Gizivel, és néhány végzős hallgatóval, akik a szakdolgozatuk utolsó simításait végzik. A szoba a kollégium földszintjén található, a bejárattól jobbra. Bekopog az ajtón egy lány, akiről tudom, hogy néptáncot tanul, most első évfolyamos. Elkéreckedik Gizi nénitől, mert ki szeretne menni a belvárosba. Mielőtt elindulna az indulási és az érkezési időpont is bekerül egy füzetbe, így tudják a nevelők figyelemmel kísérni, ki mikor és hova megy az iskola területén kívül. A kollégiumnak vannak szabályai, amelyek korosztálytól függetlenül mindenkire vonatkoznak. Korcsoportonként változó, hogy ki meddig mehet ki, de például a legkisebbek egyedül nem, csak felnőtt kísérettel tartózkodhatnak az iskolán kívül.
Nehéz elvonatkoztatnom a ténytől, hogy már elmúltam harminc éves, és tíz éve élek egyedül egy albérletben a családomtól a legnagyobb szabadságban. Ettől függetlenül próbáltam rájönni, vajon én tudtam volna kollégiumba költözni kisgyerekként, távol a szüleimtől, a testvéreimtől avagy sem?
“Személyiségfüggő, kinek való és kinek nem a kollégium.Vannak olyan gyerekek, akik nem bírják lelkileg, ők abbahagyják az iskolát, vagy a szülők megpróbálják valahogyan megoldani ismerősök által a kiköltöztetést, ritkább esetekben egy egész család költözik fel a gyermeke kedvéért Budapestre. Sok függ attól is, ki milyen barátságokat köt, tudják-e egymást a kollégiumban támogatni, segíteni. Vannak néhányan, akik rendszeresen itt vannak a nevelői szobában a felnőttek társaságában, élvezik a nyüzsgést. Viszont vannak olyanok is, akikkel kevesebbet beszélek, mert nehéz a bizalmukba férkőzni.” meséli Petrák-Pintér Gizella, vagy ahogyan mások nevezik, Gizi néni, a kollégium egyik nevelője. Nemrég, alig másfél évvel ezelőtt érkezett a kollégiumba, de elmondása szerint ez az idő is elég volt arra, hogy bizalmi kapcsolatot tudjon kialakítani a gyerekekkel. A feladatok, amelyeket a nevelők ellátnak rendkívül összetettek. Pótszülők, pedagógusok, és nem ritkán pszichológusok is, kinek mire van éppen szüksége, igénye a gyerekek közül. “Elsősorban nevelési feladatokat látunk el. A növendékek már tíz éves korukban az önállóság útjára lépnek, távol a szülőktől, így kezdetben kiemelt és nagyon fontos feladatunk a család pótlása, amennyire csak tőlünk telik. Természetesen a család szerepét nem vesszük át, a mi feladatunk a kollégiumi évekre korlátozódik. A nevelők a nevelési feladatokban, a szocializációban, a mentálhigiénés segítségnyújtásban vállalnak szerepet, továbbá kiemelt feladatunk az iskolai tanulmányokban való támogatás is. Nem vagyunk pszichológusok, de ha komoly problémát látunk, ott mindenféle támogatást igyekszünk megadni a gyerekeknek, hogy eljussanak a megfelelő szakemberekhez. Általában négyen, öten, hatan vagyunk bent, és próbálunk egyénileg foglalkozni a növendékekkel, hallgatókkal, bár közel százan laknak a kollégiumban, így ez nem mindig sikerül maradéktalanul. A kollégiumban esténként szilencium van, amely este hét órakor kezdődik és fél kilencig tart. Megnézzük, mi volt az iskolában, házi feladatot írunk. Mi nevelők foglalkozunk velük, segítünk nekik a felzárkózásban. Van, aki matek-rajz, más kémia-bológia, vagy épp magyar irodalom-nyelvtan szakos tanár. Én szociál pedagógus vagyok, és leginkább a mentálhigiénés területen segítem őket.
Egy kislány asztala, rajta az anyukájával készült közös kép.
Persze, ahány ember, annyi szokás, szokták mondani, itt sincs ez másként. “Van, aki kifejezetten nem keresi a kapcsolatot a nevelőkkel, ők elvannak a maguk kis világában, barátokkal, barátnőkkel próbálják megoldani a nehézségeiket. És vannak, akik keresik a társaságunkat mindenféle problémákkal a szerelmi drámáktól kezdve, a nincsen pénzem, segíts csekket befizetni, hogyan kell a bankban bankszámlát nyitni típusú kérdésekig, tulajdonképpen a sor végtelen. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint otthon a családban egy szülő szerepe. Én néha magunkat jótündér keresztanyáknak hívom.”
A nevelőknek talán az egyik legnehezebb feladatuk azoknak a kicsiknek a felügyelete, akik első évüket töltik a kollégiumban. A honvágy és a családtól való elszakadás ilyenkor még a legerősebb. “A kicsikkel nagyon jó a kapcsolatunk. Ők most kerültek el otthonról, nekik minden új, sok mindent nem tudnak még, most bontogatják a szárnyaikat. Az első három hónap, a szülőktől való leválás nagyon nehéz volt. Ilyenkor maximálisan pótolnunk kell a szeretetet náluk, mesét olvasunk nekik, megöleljük, megsimogatjuk a fejüket. Van három picilány egy szobában, náluk az első időszakban rendszeresen mesét olvastam fel. Tudták, hogy fél tízkor megy hozzájuk Gizi néni és lefekvés előtt olvas két-három mesét. Az egyikőjüknek van egy szuperhősnőkről szóló mesés könyve, abból olvastam fel történeteket. A kisfiúknak például a dressz mosásban segítünk, mert otthon anya mosta ki, a gyerekek csak kivették őket illatosan a szekrényből, de itt már ilyen nincsen.”
És ha már a feladatokról van szó, a kollégiumban és területén különböző teendők várják a növendékeket és a hallgatókat. “A konyhaügyelet azt jelenti, hogy hétköznap minden este fél tíz környékén a közös konyhát annak a szobának kell rendbe raknia, aki arra a napra ki van jelölve. Le kell törölni az asztalokat, össze kell söpörni és ha maradt mosatlan, azt el kell mosogatni. Negyven szobánk van, ami azt jelenti hogy kb. ötven naponta jut egy szobára a sor. Nemrég bevezettük a kertügyeletet is, aminek a lényege, hogy hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön egy kijelölt szobának a kertben össze kell szedni a szemetet.”
Pillanatkép a végzős hallgatók kollégiumi mindennapjaiból.
A következőkben a növendékek és a hallgatók mesélik el azokat a gondolataikat, amelyek elsőre jutottak eszükbe a kollégiummal kapcsolatban, és arról, hogyan sikerült vagy épp nem sikerült leküzdeniük a költözéssel járó lelki problémákat.
“Az első hónapokban esténként nagyon nehezen ment az elalvás. Hiányoztak a szüleim, a barátaim, ezen stresszeltem folyamatosan, kivéve csütörtökön, mert akkor már tudtam, hogy másnap már láthatom őket. Van egy nyolcadikos lány, Sarkadi Lili, aki mesélte nekem, hogy ő két évig sírt a szülei után, és ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy megszokja a kollégiumot. De jó tudni, hogy ezen is túl leszünk egyszer. Ha nem akarnék olyan nagyon balerina lenni, már az első héten hazamentem volna a honvágy miatt. A nevelők és a nagyobbak azonban sokat segítenek. Olyanok vagyunk, mint egy család. Czvikli Fanni például megvarrta a balettcipőmet, amikor megkértem rá. Olyan, mintha a nagyobbak a testvéreink lennének.” (Bodza, 11 éves)
“Emlékszem, amikor először volt szombaton szakmai óránk, mit össze szomorkodtam anyának, hogy nem mehetek haza. De soha nem sírtam, hogy itt kell lennem. A legnehezebb mindig az integetés volt a vonatról, amikor elindult kifelé a peronról, ők pedig ott maradtak. Emiatt mostmár busszal járok, egy életre megutáltam a vonatokat. Még ma is bennem van az a szívfacsaró érzés. A honvágy leküzdéséhez idő kell és egy nagyon jó társaság a kollégiumban. Szerencsésnek érzem magamat, mert jóbarátokra találtam itt.” (Péter, 21 éves)
Szilenciumon a gyerekek az aznapi házi feladatokat készítik el, amelyben segítséget is kapnak a nevelőktől.
“Én nem akartam először jönni, kiskoromban egy napot sem bírtam ki anya nélkül. Most is nehéz, de itt munka van, nincs idő búslakodni. Anyu és apu is kollégisták voltak, mesélték, hogy ez a világon az egyik legjobb dolog. Én is így vagyok vele, csak hát ők hiányoznak nagyon. Az hiányzik, hogy megöleljenek, és azt mondják, szeretnek. De szinte minden nap beszélünk telefonon.” (Regina, 10 éves)
“Az elején emlékszem, kéthetente hazamentem, pedig nagyon messze, a Vajdaságban lakom. Az sem érdekelt, hogy nem is egészen egy napot tölthettem a családommal. Szombaton is vannak óráink, ezért délelőtt 11 körül indultam és este értem haza, aludtam egyet, és másnap reggel indulhattam is vissza. De akkor is a tudat, hogy otthon voltam, fontos volt. Mostmár ritkábban megyek, volt olyan is, hogy két hónapig nem láttam a családomat. Megszoktam itt, és nagyon-nagyon szeretek koleszos lenni! Mindent magunk csinálunk. Szoktam is panaszkodni, milyen jó lenne, ha anyukám segítene a mosásban és a főzésben.” (Dia, 19 éves)
Bodza, akinek az ágya melletti falon ott sorakoznak a szüleivel készített fotók. Minden reggel ez az első, amit meglát, miután felébred.
“Mindhárom testvérem kollégista volt. Amikor megtudtam, hogy felvettek, anya megkérdezte tőlem, hogy szeretnék e kollégiumba költözni. A tesóim sokat meséltek róla, hogy milyen izgalmas dolog, ezért már nagyon vártam, hogy jöhessek. Igazából kisebb koromban sem sírtam, ha anya nem volt velem, de azért itt mindig hiányzik a jó éjt puszija. Amúgy önálló vagyok és voltam otthon is. Egyedül pakolom be a táskámat, és rakok rendet a szobámban. Anya tett be öblítőt, amivel a zoknikat, a dresszeket és a plüsseimet mosom ki. A pulcsikat és a kabátokat hazaviszem.” (Bogi, 10 éves)
“Úgy tekintettem a kollégiumra, mintha egy egyhetes tábor lenne és utána hazamehetek. Persze voltak nagyon nehéz hetek is, amikor annyira hiányzott a családom, hogy sírtam. Az első évben fél évnek kellett eltelnie, hogy könnyebb legyen a szívem, utána egyre kevesebb időre volt már szükségem a nyári szünetek után. Meg kellett tanulnom egyedül készülődni, bepakolni az iskolatáskába, kiválasztani a ruháimat, egyedül leckét írni, bár utóbbiban a nevelők sokat segítenek.” (Emma, 15 éves)
Dóri gyakorlatokat végez még gyorsan a szilencium kezdete előtt.
“Az önállósággal nem volt gondom, mert a nevelőink szülők helyett szülők voltak, sokat segítettek. Volt egy nevelőnk, aki szinte anyaként foglalkozott velünk. Az első év után elment, utána István bácsit kaptuk meg, aki szintén olyan, mint egy pótapa. Mindig beszélget velünk, amikor kicsik voltunk elvitt minket sok helyre, játszótérre, fagyizni. Mindenben segített. Most történt nemrég, hogy este tízkor hívtam fel őt azzal, hogy holnap küldenem kell a szakdolgozatomat a mesternőmnek, és ő éjszaka leellenőrizte, kijavítgatta a hibákat, mert megkértem rá. Amikor kicsik voltunk Rónai Andris húga, Lili rendszeresen jött fel hozzánk a szobába. Gyönyörű hangja volt, énekelt nekünk éjszakánként, hogy elaludjunk. Most mi vagyunk a ‘nagyok’ a kicsiknek. Nagyon szeretem a mostani elsősöket. A kisfiúk megkértek, hogy menjek föl a szobájukba, és csak úgy beszélgessek velük. Megmutatták, hogy milyen játékokkal játszanak, elkísértem őket többször vacsorázni, megvarrtam a gyaki cipőjüket. A képesítő vizsga előtt kaptam tőlük ajándékba egy hajgumit, amin volt egy kis balerina.” (Napsugár, 20 éves)
“Sokat beszélgetünk a kicsikkel, nehéz beilleszkedniük és megcsinálniuk mindent egyedül. Segítünk nekik, amit nevezhetünk pótmama szerepnek is. A múltkor a szobatársammal, Dorkával felhívtuk őket magunkhoz, hogy próbáljanak fel néhány kinőtt balett dresszünket és ami olyan, azt vigyék el nyugodtan. Ennek nagyon örültek! Mondták, hogy segítsünk nekik berendezni a szobájukat olyan nagylányosra, mint a miénk. Felmentünk, és segítettünk elpakolni nekik. Jó kapcsolatban vannak egymással, játszanak, tanulnak, készülődnek, inkább csak a törődést hiányolják. Nagyon igénylik, hogy összpontosított figyelem irányuljon rájuk.
Attól függetlenül, hogy akkor én már tizedik osztályos voltam, amikor kollégista lettem, nem voltam már annyira kicsi. Mégis nagyon sokszor elgondolkoztam az első évben azon, hogy itt vagyok, és sok időt a családom nélkül töltök el azért, hogy később még jobb helyekre be tudjak majd kerülni, hogy még jobb képzést kapjak valahol máshol. Ez egy ördögi kör. Szerintem az billentett át, hogy rájöttem, nem a családdal eltöltött idő a fontos, hanem a minőségi együttlét. Többet ér egy másfél napos jó hétvége, mint egy olyan hét, amikor minden másra kellene koncentrálnom, és hiába is lennék a szüleimmel és a testvéremmel, nem tudnék koncentrálni rájuk. Most arra törekszem, hogy abban a másfél napban, amikor otthon vagyok velük, azt minőségileg töltsük el, és csak rájuk figyeljek. ” (Rubina,19 éves)
Szöveg és fotók: Czank Lívia
