Két 184 centi magas és 1984-ben született kiváló táncos és ifjúkori barát mi más nevet adhat közös alkotói formációjának, mint az Idéző 1.84. Első alkotásaik innovatív mozgásvilágot hoztak létre. Egyikük, Tókos Attila a 2021/22-es színházi időszakban nyújtott művészi teljesítménye alapján Az évad legjobb táncművésze lett néptánc-kategóriában. Sérülésből adódó kényszerpihenője alatt további pályáját tervezi, és volt ideje lapunknak mesélni a konyhás nénivel töltött kollégiumi hétvégékről, a megfelelési kényszerről, egy új, korlátoktól mentes stílus kereséséről és az örök barátságról.
A cikk az egyetem által kiadott Táncművészet című folyóirat 2022/őszi számában jelent meg. Szerző: Dorogi Katalin; címlapfotó: Lakatos János; főszerkesztő: Péli Nagy Kata
Erdélyben, Székelyföldön született, ahol gyerekkorában még élőben láthatta a mulatságokon a hagyományos néptáncokat. Mégsem ennek, hanem a véletlennek köszönhető, hogy profi táncművész lett. Hogyan történt?
Falusi közegben és ebben a kultúrában nőttem fel, de 14 éves koromig csupán láttam és érzékeltem, nem érdekelt különösebben a tánc. Nem készültem táncosnak, viszont sok sportágban kiemelkedő eredményeim voltak, és mindig erős volt bennem a versenyszellem. Nyolcadikos voltam, amikor egy nap meg akartam úszni egy romándolgozatot, ugyanis nem készültem. Épp akkor a Háromszék című újságban olvastam a hirdetést, hogy a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskola mesterei felvételit tartanak Sepsiszentgyörgyön. Tizennégy éves fiúkat és tíz éves lányokat kerestek néptánc-színházi tánc, valamint balett szakra. Édesanyám, én ezt megpróbálnám – mondtam, ő pedig rögtön rájött, hogy nem akarok iskolába menni. Elmentünk hát a válogatásra: megnézték a tágságomat, a fizikai adottságaimat, az énekhangot, a ritmust, az utánzókészséget. A végén kettőnket hívtak csak vissza, Kiss Ernő Zsoltot, ő azóta színésszé avanzsált a Madách Színházban, és én voltam a másik delikvens, akit akkor felvettek, így csöppentem bele a szakmába.
Magyar Nemzeti Táncegyüttes: A hűtlen feleség (fotó: Csudai Sándor)
Hogyan élte meg, hogy kiskamaszként egy teljesen idegen nagyvárosba, Budapestre került egy kis településről, messze a családjától?
Megviselt, főleg az első hónapokban, amíg nagyon nagy honvágyam volt. Így, utólag jövök rá az előnyeire és a hátrányaira. Előny, hogy hamar önállóvá váltam, megtanultam helytállni és felelősségteljesen dönteni. A hátránya a folyamatos megfelelési kényszer; nehogy rosszat mondjanak rólam, nehogy kudarcot valljak önmagam és a családom előtt. A szüleim nehezen engedtek el, ma is köszönöm a nővéremnek, hogy végül rábeszélte őket. Épp vele fejtettem meg egy beszélgetés során, hogy a kisebbségi létformában való felnövekvés is mennyire rányomta a bélyegét a viselkedésünkre, nem voltam túl magabiztos, pedig megvolt a megfelelő tudásom. Ugyanakkor ezt a hátrányt leküzdeni, ezt az akadályt átugrani volt számomra a legnagyobb motiváció. Ezért is fontosak számomra a díjak – természetesen a közönség visszajelzése mellett –, a szakmai elismerések, mint most Az évad legjobb férfi táncművésze. Ez egyre magabiztosabbá tesz.
Egy interjúban elmesélte, hogy eleinte a konyhás néni társaságában töltötte a hétvégéket a kollégiumban. Ám hamarosan olyan barátra tett szert, akivel szinte testvérekké váltak, most pedig együtt alkotnak, együttest alapítottak, és már három produkciót tudhatnak maguk mögött.
Hétvégente kiürült a kollégium, egyedül maradtam. Mindenki hazautazott a családjához, nekem viszont messze volt az otthonom. Igen, volt, hogy csak a konyhás néni és a portás tartózkodott a kollégiumban. Azonban a jó osztályközösségnek köszönhetően többen meghívtak magukhoz. A legtöbbször ifj. Zsuráfszky Zoltánéknál töltöttem a hétvégét, jó barátság alakult ki köztünk. Később az élet elsodort minket egymástól, ő az Állami Népi Együttesbe került, én meg az akkori Honvéd Együttesbe, ami a mostani Magyar Nemzeti Táncegyüttes. Hiányzott a közös munka, ezért 2016-ban készítettünk együtt egy darabot, így született meg a TestVér című Káin és Ábel-adaptációnk. Mivel ez az előadás jól sikerült, elhatároztuk, hogy megalapítjuk az Idéző1.84 nevű társulatunkat. Elindulhatunk a saját utunkon, természetesen úgy, hogy mindketten maradunk az anyaegyüttesünknél, ezért csak lopott időkben tudunk ezzel foglalkozni.
Enigmatikus a társulat neve: Idéző 1.84. Mire utalnak a számok?
Mind a ketten 184 cm magasak vagyunk és 1984-ben születtünk. Az idéző meg természetesen arra utal, hogy a saját kultúránkból idézünk.
A néptánc ötvözése a kortárs tánccal igen vékony jég, hiszen a néptánc mozgásanyaga nagyon kötött, szemben a kortárs tánccal. Hogyan lehet ezt a kettőt párosítani? Van olyan, hogy kortárs néptánc?
Akkor kezdtem el koreografálni, amikor egy súlyos betegség miatt két évet kellett kihagynom nagyon fiatalon. Az első jól sikerült darabot 2013-ban készítettem, Lázálom címmel. Mindig nyitott személyiség voltam, már a tanulmányaim során is nagyon sok stílussal, technikával találkoztam, amikor pedig végeztem, kurzusokon próbáltam képezni magam és bővíteni az eszköztáramat, akkor még nem koreográfusként, hanem előadóként.
„Túl kötöttnek éreztem a kanonizált technikákat, szívesen járkáltam át a stílusok között, és ebből mára már kezd kialakulni a saját nyelvezetem.”
Kicsit közeledem a fizikai színház felé, de használok modern elemeket, persze az alap a néptáncból ered, annak a mozdulatait absztrahálom. A Kárpát-medencei néptáncnak gazdag a figurakincse, a gyors, aprózó lábfiguráktól a ritmusok különböző variációjáig, a férfitáncokban óriási a maszkulinitás, hatalmas energiák vannak benne. Igaz, hogy a modern tánc a központból indítja a mozdulatot, a néptánc pedig nem, de ettől függetlenül nagyon jól lehet fuzionálni a kettőt. Ha ezeket az ember továbbgondolja, és van elég kreativitása meg bátorsága hozzá, hogy ezeket koherensen összemosva alkalmazza, akkor valami új születik. A cél, hogy egy saját táncnyelvet hozzak létre, mint például Ohad Naharin a gaga táncstílust. Remélem, húsz év múlva majd azt mondják, hogy ez a Tókos táncstílus. Nem szeretem a beskatulyázást, szeretek elrugaszkodni a megszokottól, kitörni a hagyományos néptánc kereteiből. Egyértelműen új irányokat, új alkotói produktumokat helyezni a magyar táncművészet asztalára. Egyébként azt is kortárs néptáncnak tartom, ahogy az együttesvezetőm, Zsuráfszky Zoltán kezelte a Martin-archívumot: az archív táncanyagot teljesen eredeti formájában vitte színpadra, ma is helytálló, kortárs üzenettel.
Legutóbbi darabjukban (Kaleidoszkóp – Hommage á Bartók Béla) két zenésszel bővítették a táncduójukat. Bartók zenéje is egyfajta ötvözete az általa gyűjtött autentikus népzenének és a modern motívumoknak.
Két fantasztikus zenész, Kiss-B. Ádám és Szabó Marcell emelte tudásával a produkció színvonalát. Bartók különböző személyiségeit próbáltuk megvillantani: a komponistát, az előadóművészt (zongoristát) és a gyűjtőt. Nagyon inspiratív a zenéje, és mivel ő is a népzenéből építkezett, életszerűnek gondoltuk, hogy így tisztelgünk előtte.
Említette, hogy aktív táncosként csak lopott időben tudnak az ID 1.84-gyel foglalkozni. Mennyi időt sikerül keríteni?
Rengeteg tervem/tervünk van, de amíg a saját anyaegyüttesünkben (Zoli a MÁNE-ban, én az MNT-ben) vagyunk vezető szólisták, csak projektekre jut időnk, összejövünk, és 2-3 hónap alatt megcsinálunk egy darabot. Természetesen ha belevágok valamibe, akkor vagyok annyira igényes, hogy beleteszek mindent – ha kell, hajnali 2-ig vagy 4-ig próbálok. Ha majd befejeztem a karrieremet, még több energiát fordítok a saját kamaraegyüttesemre. Most sok minden más is foglalkoztat, a pályázás és menedzselés mellett a családommal is szeretnék több időt tölteni, van egy hat- és egy egyéves gyermekem. Azt a színvonalat, amire vágyom, nem lehet ennyifelé szakadva fenntartani, a munkát ugyanis nem lehet kispórolni. Egyébként felvettek az egyetem mester koreográfus szakára, most kezdtem Bozsik Yvette osztályában. Azért jelentkeztem, hogy tágítsam az ismereteimet. Itt szeretném megköszönni a főnökömnek, Zsuráfszky Zoltánnak, hogy fragmenteket koreografálhatok az együttesem előadásai számára. Persze ügyelnem kell arra, hogy illeszkedjen az egész együttes repertoárjába, képébe. De nem is lehet egyszerre tíz lépcsőfokot átugrani, szeretek lépésről lépésre haladni. Türelmesnek kell lennem, érzem, hogy sok lehetőség vár még rám a jövőben.
Egy gerincsérv miatt pár hónapig nem táncolhat. A rehabilitáción kívül mivel tölti az idejét?
Mindig kellemetlen egy táncos számára a sérülés, kiesni a mindennapi munkából, kényszerpihenőt tartani nehéz és sok türelmet igényel. Próbálom kihasználni a felszabadult időmet, sokat olvasok, az egyetemen sok könyvre hívják fel a figyelmem, színházba járok, hogy pótoljam a nem látott előadásokat. Rátaláltam a Wim Hof-módszerre, amely hiperventilációs légzésgyakorlatból és hidegterápiából tevődik össze. Ez segít a koncentrációban, a fizikumom megőrzésében, abban, hogy céltudatosan a gyógyulás utáni időszakra készüljek. Ahogy az interjúhoz készült gúzsba kötött fotó üzeni: egyrészt most kalodába vagyok zárva, a saját testembe, és ez lelkileg megvisel, mert tevékeny, mozgékony ember vagyok, másrészt szeretném legyőzni a saját korlátaimat, és a társadalmi elvárásoktól függetlenül, tényleg szabadon alkotni.
