Fotó: muvesz-vilag.hu
Huszonhat évad után befejezte pályafutását Bajári Levente, aki ősztől a Magyar Táncművészeti Egyetemen is tanít. A hazai balettvilág egyik kiemelkedő egyéniségét, az átütő színpadi jelenléttel büszkélkedő, Harangozó Gyula-díjas művészt a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjának is megválasztották.
Huszonhat operaházi évadában nemcsak klasszikus, hanem kortárs balettdarabokban is remekelt, 15 évig volt Rómeó Seregi László Shakespeare ihlette darabjában, pályafutását pedig Capuletként, azaz Júlia apjaként fejezte be. Az életben is apaszerep, két kisgyermek várja otthon. Az intézményi tagságnak búcsút int, de a táncművészetnek szándékai szerint nem.
Fotó: Lakatos János
Szeptembertől nem leszek már az együttes tagja, de ha tehetem, és lesz rá lehetőség, továbbra is táncolok, csak átcsoportosítom az időmet és az energiáimat. Végre többet foglalkozhatok a családommal, a három hónapos kislányommal, Améliával és a három és fél éves fiammal, Alexszel, akikkel nem sokat lehettem együtt az utóbbi időben. Ami pedig a szakmai vonalat illeti, már négy éve dolgozom a Kecskemét City Balettnél állandó balettmesterként, tanítok a Madách Musical Tánciskolában, a 12. évfolyamosokat viszem, akik jövőre végeznek.
Az iskolából jött az interjúra, ha valaki nem ismeri, azt gondolhatja, hogy egy ízig-vérig tanár érkezik, akinek a gondolatai még most is a diákok körül forognak. És nem karakterszerepet alakított. Ennyire motiválja a tanítás?
Régebben nem gondoltam volna, de igen. Elvégeztem a klasszikus balett tanár szak mesterfokozatot a Táncművészeti Egyetemen, tavaly diplomáztam. Mindenki kérdezi, hogy miért vártam ezzel ilyen sokáig. Sebestény Katalin mesternő már régóta ösztönzött, hogy csináljam meg, annál is inkább, mert nagy szükség van férfi balettmesterekre, de mindig annyira elfoglalt voltam, lekötött az aktív táncosélet. Később lehetőségem nyílt tanítani, ekkor azt gondoltam, ha már csinálom, akkor tegyem azt tényleg profin. Az időzítésnél az is ott lebegett a szemem előtt, hogy ha véget ér az aktív táncosi pályám, akkor lesz mivel kiváltani. Azt nem titkolom, hogy a nagyon picikkel való foglalkozást nem nekem találták ki, a 14 év felettiekkel jobban megtalálom a közös hangot, a habitusomhoz ez áll közelebb. A feleségem, Csokán Vivien, aki szintén megszerezte a mesterdiplomát, például kicsikkel is szeret dolgozni, és nagyon jól is csinálja.
Vivien is a Magyar Nemzeti Balettben táncol.
Tizenkét évvel fiatalabb nálam, úgyhogy ő még nagyon sokáig fog táncolni. Egyelőre otthon van Alexszel és Améliával. Mindketten úgy gondoljuk, nagyon jót tesz a gyermeknek, ha minél több időt tölt az édesanyjával. Ha majd visszatér a színpadra, megyünk a gyerekekkel lelkes nézőként az előadásokra. Sokan kérdezik, hogy balettművész szülőkként biztos a gyerekeket is erre az útra fogjuk terelgetni. Szerintem majd ők eldöntik. Színházközelben lesznek, Alexet vittük már előadásokra, A diótörő egész első felvonását végignézte, ami egy akkor hároméves kisfiútól nagyon nagy dolog. Támogatjuk őket mindenben, ha táncolni szeretnének, akkor abban is.
A kislányok gyakran szeretnének balettozni, de egy kisfiú? A férfitáncos-karrierek úgy szoktak kezdődni, hogy az anyuka nyakon csípi a gyereket, és beíratja balettra, vagy azért, hogy levezesse a túlmozgásos lurkó energiáit, vagy ezért, mert valamikor ő akart táncos lenni.
Engem például nem kellett erőnek erejével elcipelni annak idején, nem volt semmiféle szülői nyomás. Sőt, nemhogy táncos, de még csak művész sem volt soha a családban. A művészi vonal abból állt, hogy eleinte zongorázni tanultam. Viszont egy ismerősünk családjában volt egy kislány, aki már a balettintézetben tanult és kis táncelőadásokat tartott a vendégeknek. Nekem nagyon tetszettek ezek a fellépések, így amikor tízévesen hallottam a tévében, hogy felvételit hirdetnek a balettintézetbe, előálltam, hogy megpróbálnám. Eleinte nem repestek otthon, hiszen vidéken, Szolnokon éltünk, féltettek a kollégiumtól, de amikor pár év múlva kiderült, hogy kitartok a tánc mellett, már ők is támogattak.
Fotó: Lakatos János
Többször belekóstolt a koreografálásba. A 2000-es évek elején táncosként és koreográfusként is aktív részese volt az Operaház kortárs táncot pártoló alkotói műhelyének, majd hosszú szünet következett. Újabban operetthez készít koreográfiát, bár ez a stílus elég távol áll a kortárs műfajtól. Lehet, hogy a tanítás mellett ezentúl erre is több ideje jut?
Igen, koreográfusi vonalon is szeretnék mozgolódni. Csakugyan, az Operaház műhelyében kezdtem bontogatni a szárnyaimat annak idején, ám ez abbamaradt, egyrészt, mert a táncosi pályámra koncentráltam, másrészt a műhely is megszűnt, amit nagyon sajnálok, mert nagyon jó lehetőség volt, nagyon sokan indultak onnan és nőtték ki magukat koreográfusként, így például Lukács András, Andrea P. Merlo, Kerényi Miklós Dávid. Hosszú szünet után az Operettszínházban kaptam egy különösen jó lehetőséget, októberben mutattuk be A mosoly országát, amelybe korábban csak a balettbetétet készítettem, utána jött a felkérés, hogy az énekesek mozgását is meg kellene koreografálni. Más műfaj, de Stephen Medcalf angol rendező nyitottan állt hozzá, viszonylag szabad kezet kaptam, így bele tudtam csempészni a stílusomat a darabba.
Közhely, hogy a táncospálya rövid. De az újságírót is meglepi, amikor a gyakorlatban szembesül azzal, hogy akit nemrég még végzősként látott vizsgakoncerten az Operaház színpadán, most Júlia apjaként végleg elköszön onnan, miután az egész pályáját ott töltötte…
Én is úgy érzékelem, hogy gyorsan eltelt. Tudjuk az elején, hogy hamar vége lesz, de nem szoktam ezen morfondírozni. Az Operaház felújítása előtt, 2016-ban A csodálatos mandarin Seregi László-féle adaptációjában a címszerepet táncolva lélekben már elbúcsúztam az Opera színpadától, de örülök, hogy még egyszer visszatérhettem, és ráadásul ismét Seregivel, hiszen az ő darabjai nagyon meghatározók voltak az egész karrierem során. Mi, akik elég sok időt eltöltöttünk itt korábban, egész másképp éljük meg a visszatérést a felújított épületbe. Fantasztikus látvány tárul a néző elé, de nekem a belső rész túl modern. Mi már hozzászoktunk azokhoz a régi, patinás fa öltözőasztalokhoz és tükrökhöz. Hiányzik az épület illata. Ebben az is benne van, hogy tudom, már nem fogok itt évekig táncolni.
Jelenleg úgy szerepel az Operaház honlapján, hogy első karakter-magántáncos. Rengeteg karakterszerepet alakított, de volt Rómeó is 15 évig. Muszáj így beskatulyázni egy művészt?
Táncoltam címszerepeket, főszerepeket, emellett nagyon sokszor karakterszerepeket is, az utóbbi pár évben ezek voltak többségben. Nemrég létrehoztak új titulusokat a Magyar Nemzeti Balettnél, így például első karakter-magántáncos vagy karaktercímzetes szólista, ami arra utal, hogy ebben a szerepkörben fordul elő legtöbbet a művész. Őszintén szólva hozzám mindig közelebb álltak, izgalmasabbnak tartottam, jobban élveztem azokat a szerepeket, amelyek nem feltétlenül csak a tánctechnikai tudáson alapulnak, hanem a színészin is. Régebben ez sztereotípia szerint működött, ha valakinek olyan volt a fizimiskája, mint az enyém, fekete haj, karakteres orr, akkor legyen ő a gonosz, mondjuk Rothbart, a varázsló A hattyúk tavában, mert a herceg az általában szőke. Ráadásul
„soha nem voltam az a kifejezett „balerino” alkat, a színészi játékban és a szerepformálásban erősebb vagyok. Mégsem kerültem skatulyába, hiszen 15 évig táncoltam Rómeót”
, nálam nagyon jól megfért mind a kétféle dolog, a modern balettekről nem is beszélve, hiszen ott nincsenek nagyon karakterek, sokszor nem is cselekményesek. Az évek során kialakul, hogy milyen típusú szerepekre hivatott a táncos, mi az ő erőssége. Seregi Laci bácsi például hihetetlen érzékkel találta meg, hogy ki miben jó.
Melyik szerepére emlékszik vissza a legszívesebben? Tudom, mindegyikre, de ha mégis választani kell?
Erre rögtön rá szoktam vágni, hogy Rómeó, de biztos azért, mert annak idején különösen vágytam rá, teljesült, és utána másfél évtizedig táncolhattam. De mondhatnék még sok mást is, Pártay Lilla balettjeiből Karenint, az Anna Kareninából vagy Rhett Butlert az Elfújta a szélből, id. Harangozó Gyula Mandarinját, a banyát ifj. Harangozó Hófehérke és a hét törpéjéből, Espadát a Don Quijotéból, a modernek közül Eifmantól a Karamazov testvéreket, esetleg William Forsythe, Hans van Manen és Jiří Kylián műveit. Valami miatt mindegyik az ember szívéhez nő és emlékezetes marad.
Mi lesz, amikor már nem kell bemenni gyakizni minden délelőtt?
Furcsa lesz, mert hozzászoktam az állandósághoz, szeretem ezt a rendszerességet magam körül, hogy be van osztva az időm és sakkozom a naptárban a feladatokkal. Maga a balettóra már más kérdés, amikor fiatal voltam, sokkal jobban élveztem, hiszen könnyebben ment. Az az igazság, hogy elhasználódik a test, idővel már jönnek a fájdalmak. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a génjeimnek hála szinte a teljes pályafutásomat komoly sérülés nélkül töltöttem. Aztán elkopott a porc a térdemben, amit egy beavatkozással korrigáltak, mielőtt tavaly áprilisban egy nem gyakori, és főképp sportolóknál alkalmazott, úgynevezett tengely-helyreállító műtétet végzett el rajtam Hangody professzor. Vállaltam a hosszú rehabilitációval járó műtétet, utána tudtam meg, hogy még egy évem van a színházban. Kérdezték, mi az, amit még meg tudok csinálni. Az utóbbi években amúgy is kisebb szerepeket alakítok. A Venekei Mariann koreografálta A vágy villamosából Mitch alakja olyan kihívásként jelentkezett számomra, amit még szerettem volna újra eltáncolni. Nagyon jól sikerültek az előadások, boldog voltam, mert tudtam, hogy a még hátralévő, technikailag nem ilyen magas szinten lévő feladataimat biztosan meg tudom oldani. Aztán Capulet várt rám még utoljára a Rómeó és Júliában. Érdekes, hogy teljesen máshogy éltem meg Capulet szerepét, amióta édesapa vagyok. Az előadással nemcsak a szezonomat, hanem az operaházi pályafutásomat is lezárom.
Szöveg: Dorogi Katalin (Táncművészet 2022/ nyári szám)
