Első alkalommal iskolánk egyik pszichológusa, Medveczné Atinay Dorottya osztja meg veletek a bezártsággal kapcsolatos gondolatait egy mesével együtt 🙂
Hála- stressz csökkentő szerepe
Napjaink központi témája legtöbbször a jelen világjárvány, ami eddig még sosem látott különleges intézkedéseket von maga után. Természetes, hogy a legtöbb embert mindez bizonytalansággal, szorongással tölti el, hiszen nem tudjuk, hogy pontosan mire számíthatunk, meddig fog ez tartani, milyen következményekkel számolhatunk? Ez egy úgynevezett paranormatív krízishelyzet, tehát az életünk során normál esetben nem találkozunk ilyen eseményekkel.
A krízishelyzetekre jellemző, hogy beszűkül a tudatunk a veszélyre, és szinte csak azzal akarunk foglalkozni, informálódni, valahogy megoldani a helyzetet. Ennek hatására azonban könnyen belekerülünk egy negatív spirálba, a szorongásunk pedig egyre csak fokozódik. Bár ez egy természetes reakció, mégis érdemes megpróbálni kikerülni ebből az állapotból. Különválasztani azt, hogy milyen tényezőkre tudunk hatni, és mikre nem. Amikre hatni tudunk, azok leginkább belső tényezők, tehát mi magunkban, például a hozzáállásunkban tudunk változni.
Szeretnék bemutatni néhány hatásos pozitív pszichológia gyakorlatot. Elsőként a hálát emelném ki, ugyanis amikor hálát érzünk, akkor a javunkra válik egy pozitív esemény kellemes emléke, emellett a hála érzete növeli az elégedettségünket, és a boldogság érzést, csökkenti a stresszt.
Még ebben a sokunk számára nagyon nehéz időszakban is érdemes megállni, és megpróbálni meglátni az érem másik oldalát is, és még, ha nehéz is, számba venni azokat a dolgokat, amikért hálásak lehetünk az életünkben. Ehhez nyújt segítséget a következő gyakorlat is:
Három áldás gyakorlat: evolúciósan nem az van belénk kódolva, hogy a jó dolgokon merengjünk, hiszen azok az ősök, akik nem foglalkoztak a veszéllyel, nem éltek túl. Ezért ez tudatos gyakorlást igényel. Lefekvés előtt írjunk le minden nap három jó dolgot, ami aznap történt. Minden pozitív esemény mellett, amit megfigyelünk, érdemes azt is megválaszolni, hogy miért történt (Seligman, 2011).
Végezetül pedig egy mesét hoznék a témában, fogadjátok szeretettel:
A BOLDOG EMBER INGE
Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.
Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:
– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.
– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?
A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.
Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.
Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:
– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.
Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.
Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.
Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.
Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.
– Na, hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.
De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.
Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.
– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.
A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.
Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.
Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na, hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.
Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.
– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?
– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.
Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.
– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.
Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:
– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.
Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.
Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.
(metamorphoses.hu 2020.04.01.)
