Ahogy megszokhattuk, teltház előtt zajlottak a Magyar Táncművészeti Egyetem Diótörő – Keresztmetszet című előadásai. A fellépéssorozat komoly művészi teljesítmény, az egyetem növendékei két hét alatt 19 alkalommal mutatták be a darabot a közönségnek. Kopiás Konrád Lukáccsal, a Színházi tánc szakirány végzős hallgatójával, a Magyar Táncművészeti Egyetem Tehetségkövetével az utolsó előadás előtt beszélgettünk, aki idén Drosselmeiert alakította a népszerű darabban.
Több mint fél éve, hogy megkaptad a Magyar Táncművészeti Egyetem Tehetségkövete címet. Változott az elismerés által bármi a hétköznapjaidban?
Ez egy elismerés, ami ténylegesen lendületet adott. A személyiségemben nem változtatott semmit, mert úgy gondolom, hogy eddig is teljes erővel a szakmával foglalkoztam, és ez mit sem változott. Dolgozok, alkotok, nem szállt el az egóm. Az elismerés egy biztatás. Kicsit olyan, mint amikor felvettek az Egyetemre, ami motivált, hiszen előtte semmilyen tánctudásom nem volt. Úgy fogom fel még mindig, hogy táncolni tanulok.
Fotók: Csillag Pál
Fáradt vagy a tanulás és a Diótörő-sorozat miatt? Illik egyáltalán ilyet kérdezni egy táncművésztől?
Tizenkilenc előadás volt ebben az évadban. Jómagam a felében léptem fel, szóval fáradt vagyok, de azért bírom a terhelést, annak ellenére, hogy egy öreg varázslót játszom. Drosselmeier ugye az, de a színpadi jelenlét nem emiatt tud fárasztó lenni. Mellette szakmai óráim vannak, miközben már a képesítőre és a vizsgakoncertre is elkezdtünk készülni. Semmi gond, ez egy ilyen szakma, gyúrni kell a testemet, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell.
Hogy érzed magad Drosselmeier bőrében? Közel áll hozzád ez a szerep?
Nagyon közel áll hozzám, igaz alapvetően az egész Diótörőt szeretem. Nem is azt érzem, hogy egy szerepet játszok. Ami történik szinte része a személyiségemnek. Bevallom, szeretnék fiatalon apuka lenni. Nézem, ahogy Marika ott táncol, és jólesik nézni. Ő egy kislány, játszik a babával, elvarázsolom, aminek örülnek a gyerekek. Szeretek gyerekek között lenni, ezért esik jól ezt a szerepet eljátszani.
Hogy látod, a kisebb-nagyobb gyerekek mennyire tudnak azonosulni a Diótörővel, magukénak érzik a darabot?
Azt tapasztaltam, hogy nagyon élvezik, mert ők is kaptak egyfajta gyermeki szabadságot.
Gyermekként gyereket játszva a színpadon lenni, szerintem csodálatos érzés lehet.
Néha, amikor a kulisszából kinézek a közönségre, az első sorokban kicsik ülnek. Öröm látni, hogy amikor az Egérkirály és a Herceg harcol, milyen izgatottan nézik a gyerekek. Egyik ennek drukkol, a másik annak, amikor meghal az Egérkirály, akkor valaki örül, a másik meg szomorkodik. Így van ez jól. Csodálatos a hangulata alapvetően az egész Diótörőnek, a mesének. A színpadon és a sorok közt egyaránt.
Ilyen szépszámú közönség előtt fellépni, mennyire motiváló?
Pont annyira, mint utána a taps. Ilyenkor jön rá szerintem a táncos, hogy ez a sok izzadás, ez a sok plusz óra, aminek nem is látjuk, hol a vége, egyszer csak kiteljesedik. Ott a színpadon azt mondja az ember, hogy jó, ez így megérte. A taps úgy feltölt adrenalinnal, hogy másnap reggel is mosolyogva iszom a kávét.
Nem csak a gyerekeket látod, nagyobb társaidat is, többek közt a Budapest Ballet Grand Prix-n kiválóan szereplő társaidat. Hogy tetszenek?
Igen, nézem őket folyamatosan. Már csak a tanulás miatt is. Dobra Jankával és Kökény-Hámori Kamillal sokat voltam az utóbbi időben együtt, Lendvára is együtt mentünk. Szerintem nagyon látszódik rajtuk – hogy is mondjam –, az összeérettség. Van egy nagyon jó kémiájuk a táncban. Ezt jó látni, ahogy azt is, hogy nem csak a táncban, a kulisszák mögött is jóban vannak. Nem látom őket minden nap, de amit látok, az egy remek kompozíció. Szerintem ez mutatkozik meg az eredményeikben is.
Mindenre figyelsz, mindenkit nézel. Azért éjjel még nem ébredsz föl úgy, hogy valamelyik Diótörő szerepbe teljesen átfordultál, ugye?
Van, hogy arról álmodok. Alapvetően gyakran előfordul, hogy egy táncról álmodok, felkelek, azt hiszem már indulnom kell, pedig még csak éjjel három óra van. A szerepeim néha teljesen beépülnek az életembe. Azért ez nem mindig jó, mert néha lazítani is kell, hogy megmaradjon a művészi frissesség az emberben. No, pont erre jó a Karácsony!
