Elismert és népszerű táncosként az emberi teljesítőképesség határait feszegette, Nagy Tamás. Polgári szakmájában, repülőpilótaként is hasonló utat járt be, de most hazatért és szeretné tudását átadni a fiataloknak. A kiváló balettművész, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense úgy látja, a jövő generációinak alakítása nemes feladat, amiért érdemes sok mindent feladni.
Kezdjük egy egyszerűbb felvetéssel, ami az ön esetében lehet, nem is olyan egyszerű. Mi a kedvenc hobbija?
Szerencsés vagyok, mert mind a két hobbim egyben fontos célom is. Ami igazán erős az életemben, az a tánc, ami egyértelműen több, mint hobbi. Egyben szenvedély is. A másik pedig a repülés volt, de szerencsés ember vagyok, mert az is több lett, mint hobbi. Úgyhogy ez a kettő. Persze voltak még dolgok, amelyek érdekeltek: a fotózás, a filmezés, vagy éppen a zongorázás, de mindenre nem juthat idő.
A tánc is repülés?
Igen. Nyilván elég messze van egymástól ez a két professzió, de szoktam mondani, nagy a hasonlóság. Mind a kettő esetében végül a gravitáció ellen küzdünk. Csak a repülésben van egy-két sugárhajtómű (…nevet), ami segít bennünket. Azonban mind a két szakma komoly. A táncba az ember majdnemhogy beleszületik. Még gyerekfejjel kezdjük el és körülötte, vele együtt válunk felnőtté. A repülés nekem később jött, tehát ez már egy tudatos döntés volt. Azonban egyvalamit ki tudok jelenteni, ami összeköti a művészi és a másik foglalkozást:
Mind a kettő akkor jó, ha komolyan vesszük. Dolgozni és játszani is csak komolyan szabad.
Húsz esztendő után miért dönt valaki úgy, hogy végleg hazatér?
Elsősorban a repülés miatt tértem haza. Miután elvégeztem a pilótaiskolát, kint repültem egy brit regionális légitársaságnál. Aztán látva, hogy az ottani géppark egy kicsit lelakott, volt egy olyan félelmem, hogy a cég nem sokáig fog működni. Gondoltam egy merészet és beadtam a jelentkezést ide, a Wizz Airhez. Fölvettek, így végül, ha akkor még nem is teljesen, de a repülés miatt tértem vissza Magyarországra. Az már csak bónusz, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetem is itt van, ha már újra itthon élek, akkor egy kicsit be tudok itt is segíteni talán.
Lehet beszélni docensként, oktatóként, tanárként felelősségről, a táncművészet iránti felelősségről?
Szerintem csak arról lehet beszélni.
Másképp fogalmazva, mi ebben a munkában a legfontosabb?
A táncművészet kapcsán a tanítás. Márpedig a tudás továbbadása felelősséggel jár. Ugyanúgy, ahogy egyébként a repülés is felelőságteljes, mert nem csak egyedül szórakozunk ott a felhők között, hanem ül mögöttem mondjuk 230 ember. Tehát a felelősség mind a két munkának fontos része. Amikor a tanításról beszélek, a művészeti ág jövője van az ember kezében.
Amit sikerül átadnom, az él tovább, de ha ügyetlen vagyok és nem tudom továbbadni a tudást, akkor elvész.
Tehát ilyen értelemben meglátásom szerint minden tanár óriási felelősséget visel a táncművészet egészét illetőleg is. Ennek persze sok apró, és nem is olyan apró szegmense van. A tanulók karrierje múlhat rajtam, mert adott esetben, ha nem tanítottam meg jól, miként tudják úgy művelni a szakmát, hogy minél kevesebb sérüléssel kelljen küzdeni – mert mondjuk elfelejtettem valami fontosat elmondani -, akkor ez az én felelőségem. A szakma pedig kevesebb lehet egy tehetséges művésszel. Nagyon sokrétűen lehet gondolkodni a felelősség kapcsán, így a táncművészet és a tanítás kapcsán is. Szerintem minden oktatótársam tisztában van azzal, hogy amikor mutatunk valamit, akkor valaki ebből fogja keresni a kenyerét, évtizedeken keresztül úgy fogja használni mondjuk a térdízületét, ahogy azt megtanítottam neki.
Akkor repüljünk vissza az időben. Önnek ki tanította azt, amit most tovább tud adni?
A szüleimnek volt egy elképzelésük, mely szerint mindenfélét csinálok, aztán kiderül, miben vagyok a legkevésbé ügyetlen. Így kezdtem foglalkozni társastánccal, versenytánccal. Volt ott egy tánctanárom, aki azt mondta, olyan ügyes ez a gyerek, miért nem küldik el a Táncművészeti Egyetemre, amit akkor még Állami Balett Intézetnek hívtak? Így kerültem a szakmába. Igazából belecsöppentem és bent is maradtam. Mondhatjuk úgy is, szerencsém volt. Több szempontból is.
Dózsa Imre évfolyamába kerültem. Ha a kérdésre válaszként meg akarok nevezni egy személyt, akinek a tudásom javát köszönhetem, akkor neki köszönhetem a legtöbbet.
Az elején, az első 10-15 évben biztosan. Aztán persze elkerül az ember mindenfelé, tanul más stílusokat, más koreográfusokkal dolgozik. Azonban az alapok, amire építkeztem és amit tovább is szeretnék adni, tőle jöttek.
Sok helyen táncolt. Az Operától kezdve, Amszterdamon át Rómáig. Körbejárta a világot. Mit szeretett a legjobban táncos karrierjében?
Nem könnyű kérdés… Talán, amikor először kiírtak Prokofjev Rómeó és Júliájára, amit Hágai Katival táncolhattam. Az olyan dolog volt, el sem hittem először. Pár évvel korábban, még diákként, ott néztük a színpadon az istennőket: Hágai Katit, Volf Katit, Pongor Ildikót. Aztán egyszer csak ott állok és partnerelem őket. Varázslatos volt!
Külföld?
Hát, volt egy-két emlékezetes pillanat… Például egyszer Rómában megtörtént, hogy lesérült a partnernőm és aznap este lett volna előadásunk. A másik szereposztásból a hölgyet ismertem, de sosem táncoltam vele. A Csipkerózsikáról beszélek, tehát azért ott van mit csinálni… Ez valamikor délután négy vagy öt órakor derült ki. Fölhívott az igazgató, mi lesz az előadással? Felhívtam Lisa-Maree Cullum-t, így hívják a balerinát: Lisa, ugye nem ittál még vörösbort a vacsorához? Szerencsére nem. Mondom, nincs kedved Csipkerózsikát táncolni este? Ehhez annyit tudni kell, hogy azért ezt a darabot több hétig szokás próbálni, ha nem hónapokig. Meg persze az is fontos adottság, hogy lepróbálnunk sem szabad ilyen rövid idő alatt, mert akkor este összeesik az ember a színpadon. Úgyhogy délután öt és hat óra között körülbelül megnéztük, hogy itt merre fordulsz; itt erre szaladsz; itt hármat akarsz, vagy kettőt és így szereted, vagy esetleg így? Aztán emlékszem, amikor fölment a függöny, leesett nekem, hogy úristen, most tényleg elő fogjuk vezetni a Csipkerózsikát, fél próbával? Lement az előadás. Az olaszok azért kellően értenek a baletthez, úgyhogy a második felvonásban az első duettnél, amikor hozzáértem Lisa kezéhez, elkezdtek tapsolni. Persze korábban bemondták, hogy sérülés történt és a mai előadás „kicsit improvizatív”, de akkor is, az igazi taps volt. Lement az előadás és tényleg, tényleg nagyon jól sikerült. Meghajoltunk, bezárult a függöny, majd felment újra és a teljes balettkar minket tapsolt. Ők valóban tudták, ez egy különleges este volt.
Fájdalmas abbahagyni a táncot?
Egy idő után, ha az ember elég hosszan műveli, akkor pont fordítva van. Vannak határaink. Persze fájdalmas, de nem igazán az előadásokat hiányolom, inkább a közeget, mert tényleg jó művésznek lenni, remek egy ilyen társaság tagjaként élni. Ezt hiányoltam igazán, amikor elmentem pilótának tanulni. Aztán ott is megtalálja magát az ember, mert az is egy ilyen zárt és különleges közösség.
Mint a Magyar Táncművészeti Egyetem közössége?
Itt végeztem és ahol tíz évet eltölt az ember, oda mindig hazamegy. Úgy jövök ide minden alkalommal, hogy kicsit elmentem otthonról, de most hazajöttem.
