A Magyar Táncművészeti Egyetem tanévnyitó ünnepségének egyik szép pillanata volt, amikor Téri Evelyn átadta Dobra Jankának a Tériné Horváth Margit-díjat. A kiváló művésznővel beszélgettünk a díj névadójáról, saját gyermekkoráról és a fiatal kitüntettről.
Prof. Téri Evelyn a kilencvenes évek elején balettmesterek, balettművészek és balettnövendékek elismerésére alapította a Tériné Horváth Margit-díjat, nevelőanyja, az Operaház egykori balettművésze és balettmestere tiszteletére. Idén hosszabb szünet után a Noverre Alapítvány közreműködésével újra átadta a rangos elismerést az egyetem, ezzel is ösztönözve tehetséges fiatal növendékeit és hallgatóit. A díjat a Mesternő és az MTE Művészeti Tanácsa ítélte oda, a hozzá járó összeget Téri Evelyn adományozta, ebben az esztendőben Dobra Jankának.
Talán nem mindenki tudja: Téri Evelyn Budapesten született, de Bécsben él és dolgozik. Korábban kitüntetéssel végzett az Állami Balett Intézetben, szép nemzetközi karriert futott be Magyarországon, Németországban, Franciaországban, Japánban és Dél-Amerikában balett szólistaként.
Koreográfusként, oktatóként és vezetőként is maradandót alkotott. Eredményeinek és művészi pályájának pontos összegzése ITT megtalálható, de mi nem erről beszélgettünk a születésnapját nemrég ünneplő Mesternővel, jóval inkább a névadóról, nevelőanyjáról, korábbi tanáráról, Tériné Horváth Margitról és az emlékekről.
Fotók: Csillag Pál
Igaz, hogy Horváth Margitnak nem csak a tudása, a szigora is hihetetlen volt?
Mit mondjak? Igaz. Féltem tőle én is.
Mit jelent ez pontosan?
Máshonnan kezdem, de ide fogok visszatérni, ha megengedi. Tudja, regényalak vagyok. Ezt írta az irodalomtanárunk rólam annak idején. Ő volt az osztályfőnököm és egyszer valaki az osztályból meglátta, hogy mindenkiről jellemzést ír. Így derült ki, hogy az ő szemében én egy „regényalak” vagyok. Mi meg úgy hívtuk őt, hogy „Papramorgó”, de mindegy. Nagyon szerettük… A nevem mellé a kis könyvében az volt odaírva, hogy Szigeti Evelin – akkor még -, regényalak. Mit mondjak, jól ismert engem, mert összességében végül az egész életem egy nagy regény volt.
Akkor megkérdezem, hogy ennyi tapasztalattal, ilyen életúttal a háta mögött miért tartja fontosnak, mint alapító, hogy Tériné Horváth Margit-díjat kapjon egy fiatal táncos, egy fiatal művész? Adhat ez igazi erőt, lendületet a pályafutásában?
Úgy gondolom, hogy igen. És miért igen? Azért, mert ugyan fiatal, de már most majdnem belépett a nemzetközi balettéletbe. Komoly versenyeken indul, a Magyar Táncművészeti Egyetem kiváló képzést biztosít a számára, és amikor láttam – többször láttam – remekül teljesített. Nincsenek véletlenek. Láttam Dobra Jankát, mint kilencéves kislány, akkor Győrből átjött arra a világversenyre, amit Bécsben rendezek és bizony díjazott lett. Nem is akármilyen, kategóriaelső. A táncművészetben versenyt nem úgy kell érteni, mint a sportban. Itt már az is rang, ha valaki elindulhat egy versenyen.
Tudja, miért tanulunk balettet? Nem, persze hogy nem, mert a választ akkor kapja meg valaki igazából, amikor színpadra lép. Akkor érezzük a varázst, az élményt. Ott a válasz. A táncban rejlik.
Akkor miért adnak át díjakat, ha a válasz a színpadon van?
Mint mindennek, ennek is két oldala van. A fiatal művészeket támogatni kell, anyagilag és művészileg is. A balettművészet majdnem luxus. Hiába állami egy egyetem, egy balettiskola. Kell egy kosztüm, kell még egy spicc cipő, odamegyek, oda is el szeretnék menni, előtáncolni, fellépni, próbálni, dolgozni… Nagyon kemény pálya. Arról nem is beszélve, hogy aztán jön a „hátizsákot fel” időszak! Jelentkezés az egyik színházba, majd a másikba, aztán a várakozás, hogy ki szeretett belé, ki veszi fel? Azt sem árt tudni, hogy nem mindig azért nem vettek fel valakit, mert nem olyan jó, hanem egyszerűen nem azt a típust keresik. Ez csak egy kis ízelítő. Kemény pálya ez, azonban csodálatos, amelyben szükség van a támogatásra. Úgy gondolom, hogy Dobra Janka megérdemli a támogatást. Ezt nem mint regényalak mondom, hanem mint táncművész.
A díjat Horváth Margitról nevezte el. Milyen ember volt a nevelőanyja? Egy szemelvényt adna nekünk a „regényéből”?
Rendkívüli személyiség volt. Több mint negyven éven keresztül a Magyar Állami Operaházat szolgálta, mint magántáncosnő, később balettmester. Annak idején Oláh Gusztáv mondta róla: „Ha Mancuska nem nő lenne, ő lenne a balettigazgatónk.” Más idők voltak akkor. Azonban nem csak a szigora és a tudása volt hihetetlen. Amikor jöttek az orosz balettmesterek, hogy a háromfelvonásos baletteket betanítsák, a Diótörő volt az egyik első. Ne is kérdezze, nyolcéves koromban már táncoltam benne. Annak idején minden vasárnap Diótörő volt, de néha még évközben is, mindent eltáncoltam benne. Azonban mint általában, itt is a kezdet a fontos. Horváth Margit, Manci művésznő volt az első, aki az orosz mesterektől átvette és továbbtanította, éltette évtizedeken keresztül a Diótörőt. Nyolcévesen egy karácsony előtti időszakban, miután csak emiatt azt füllentettem, hogy nem megyek haza, bekerültem a darabba. Ott voltam tehát és beosztott a három kis lepkébe, ami már szóló volt. Nyolcévesen az nagyon nehéz tánc. Egy beugrást elrontottam, bizony elszámoltam magam. Mivel neki abszolút hallása volt, rögtön tudta, hogy nem hétre, nyolcra érkeztem. Rám kiabált: „Mit csinálsz te? Repülőgépet csináltatok belőled!” Ez azt jelentette, hogy kidobat a balettiskolából. Összetörtem, nekem ez volt az életem. Tényleg borzasztó szomorú lettem és nem akartam tovább élni. Egyébként életemben először, egyben utoljára. Már másztam fel a hosszú fűtőtesten, ki akartam ugrani az ablakon az Operában, a tetőn. Persze a gyerekek rögtön szóltak neki. Behívatott. Mit akarsz te csinálni? Kiugrok az ablakon, mert Manci művésznő azt mondta, hogy repülőgép lesz belőlem a balettiskolában, de a gyerekek visszahúztak – mondtam és végképp kiszakadt belőlem az igazság. Dőltek belőlem a szavak, hogy nem mondtam igazat, mert nekem is ki kell menni a kollégiumból és nincs hova mennem. „Ha kidob az iskolából, akkor nem tudok hova menni, kollégium nincs, haza meg már nem mehetek…” – csak dőlt belőlem a panasz. Horváth Margit pedig egyszer csak megelégelte. Értem, mondta és meghívott magához karácsonyra. Így kezdődött a mi együttlétünk. A két hétből tizenegy év lett, és mikor ’56-ban az édesapám Szigeti név alatt disszidált, akkor teljesen adoptáltak. Imádtak, neveltek és azt, hogy megálltam az életben a helyemet, neki köszönhetem, no meg a táncnak.
Mi az, amit ebben a 11 évben igazán megtanult tőle?
Mindig azt mondta:
„Olyan, hogy nem tudok valamit, fáradt vagyok, az nem létezik. Nincs! Ezt a szót egy táncosnő nem ismeri.”
Ez lett az életmódom, persze amellett, hogy imádtam a balettet. Ezt kívánom Dobra Jankának is, akiben ugyanilyen akaraterőt láttam. Ezért is kapta most ő a Horváth Margit-díjat.
MD
A Mesternővel készült interjú másik fontos részletét ITT tekinthetik meg.
